Az Irodalmi Rádió Szerkesztősége által meghirdetett, „A gondolatok értéke” című pályázaton a 89 induló között igen előkelő, 4. helyezést ért el egy fiatal, tehetséges komlói író Hegedűs Géza. Őt kérdeztük az irodalomhoz fűződő kapcsolatáról.
– Gyerekkoromtól kezdve, de igazából édesapám halála óta – ami 1998-ban volt – foglalkozom komolyabban az irodalommal. Grigássy Éva ukrán-magyar származású költő-műfordítót volt szerencsém megismerni és ő vett a szárnyai alá.
– Írásaidnak mik a fő témái?
– Általában gondolati dolgokról írok, a szimbolista költészet jellemző rám. A pályázatra egy prózaverssel neveztem be, amely a Végzet kezdete címet viseli.
– Gondoltál már arra, hogy a verseid saját kötetben jelenjenek meg?
– Igen, sőt a kötet már szerkesztés alatt áll. Úgy tervezem, hogy „A csend birodalma” címet viseli majd, s lesznek benne versek, novellák egyaránt. Sajnos a megjelenéshez anyagi forrás is szükséges, ami még nem áll rendelkezésemre. Két antológiában már jelent meg versem, de természetesen szeretném, ha a munkáimat önálló kötetben is össze tudnám foglalni.
– Az íráson kívül ráadásul a zenével is foglalkozol.
– Igen, autodidakta módon e területen is próbálkozom. A munkában Peti András segít, aki hangmérnöki és egyéb feladatokat lát el, valamint Czifra Miklós a Balkán Fanatik gitárosa. Ők közreműködnek a dalok megszületésében. Idén egy cd-t is szeretnék kihozni, amin 4-5 dal lenne. Remélem, sikerül.
———-
Hegedűs G. László: A végzet kezdete
Dühöngve nézed a percek lassú folyását.
A boldogság eszméje benned oly mélyre hatolt,
hogy már magad sem tudod
fullánkja avagy gyökere mozgat.
De mozdulatod egyre inkább a magányba fagy.
Már csak a távolból érinted szeretőidet.
(Szertelen szerelmek ezek!)
A fájdalom hajnaltájt úgy tépi a tested,
mint veszett ebek az áldozatukét.
Mértéke oly erős, hogy legszívesebben belehalnál.
Álmaidban néha még felébreszted az Isteneket.
Haragjuk lassú, de végzetes.
Még nem érezted magad ennyire gyengének.
Összeroskadsz…
Térded mélyen belenyomul a föld puha húsába,
érzed, ahogy elvegyülsz.
Szinte magad vagy a föld.
Bűnös tenyereddel árkot ásol,
hogy eltemesd elhalt lelkiismereted.
De hirtelen a remény pillanata, mint vaku
rántja fel szemed íriszét…
Lehet, hogy megtisztultál?
De nem!
Ez maga a felismerés.
Eldobtad magadtól angyalszárnyaid.
Egyetlen hagyatékod maradt: a lelked,
mely szakadt vászonként lebeg mellkasodban.
Többé már nem varázsolsz szerelmet,
nem írsz verseket.
Örökre elmerülsz néma költészeted fakó színeiben.
Ennyi voltál, ennyi maradsz.
Sem több, sem kevesebb.