Városi ünnepségen emlékeztek az 1956-os forradalom eseményeire Komlón. Polics József polgármester ünnepi beszéde:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplők!

Ma a magyar történelmünk egyik csodájára emlékezünk. Az 1956-os forradalom és szabadságharcra, mely valóban, maga volt a csoda, ahogy megszületett és élt, s ahogy szellemisége túlélte a kegyetlen megtorlás időszakát.

Senki nem számított rá, még maguk a szegedi egyetemisták sem, hogy az 1956. október 16-án életre hívott  Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségével – melyhez többek között a pécsi, miskolci, budapesti és soproni diákok is csatlakoztak –  elindítják a lavinát. “A szövetség célja – szögezték le a Műszaki Egyetemen – , hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen, hanem népéért, hazájáért, boldogabb jövőnkért harcoló bátor, lelkes sereg. Ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától, hanem képzettségével, tudásával, tehetségével népünket, hazánkat szolgálja.”

Akkor, 1956. októberében Márai Sándor szavaival élve: „Meghasadt az égbolt, mert egy nép azt mondta elég volt! Igen. A nemzet szíve ott és akkor egyként dobbant, s ez a dobbanás megrázta a világot. Emberfeletti erővel győzte le a poklot. A forradalmat,  bár   vérbe fojtották, nem tűnt el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében.   Üzenete a mai napig itt él közöttünk, annak ellenére, hogy az életüket a magyar szabadságért feláldozó hősöket  jeltelen sírba, arccal föld felé fordítva, összekötözve temették el. A megfélemlítés és megtorlás  nem volt képes legyőzni, sárba tiporni 1956 szellemiségét.

A történések megértéséhez tudnunk kell, semmi sem volt véletlen. A II. Világháború utáni kommunista terror, a szovjet mintára működő államgépezet olyan rendszert működtetett, ahol mindenkinek meg kellett gondolnia kivel, miről beszél, mikor mit mond, mert egy át nem gondolt mondat és éjszaka megjelent az a bizonyos  fekete autó. A rettegés nem volt elég. A családok életét megkeserítette  a beszolgáltatás, a padlássöprés és a kitelepítés. Az emberek érezték, lépni kell, mert ha nem teszik teljesen elveszhet hazánk. 

Tamási Áron ekként vélekedett a forradalom okairól:

„Nincs módunkban kitérni a hűség elől.

Tizenegy éve élünk őrhelyünkön: ezen a földön; szomjazva az emberi és a nemzeti lét igaz voltára. Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig kotyvasztott főzetekkel kábított minket. Ebben a zavaros veszélyben, a hosszú sóvárgás után, emberi és nemzeti létünkben tehetünk-e mást, mint amit tettünk?

Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. A kor, melyben élünk s amelynek ablakán a jövőbe nézünk, vért csordított ebbe az italba. Örök intelem ez, mely egyformán szól nekünk magunknak és a világnak. Minket arra int, hogy a kor forradalmát magunknak kellett volna végbevinnünk. Mivel nem ezt tettük, hanem ajándékba fogadtuk el, olyan esztendők rakódtak történelmünkre, amelyek hagyományainkat elferdíteni törekedtek, természetünket gúzsba kötötték és jövendőnk felől kétségekkel kínoztak. Ebben a hamis és igaztalan állapotban a nép nem találhatta meg nyugodalmát és alkotóerejét bénaság fenyegette.

Ezért kellett megtörténnie annak, ami történik.”

Tisztelt Emlékezők!

Az ’56-os hősök magasra tették a mércét. Példát mutattak hazaszeretetből, haza iránti elkötelezettségből. Ha tudni akarjuk, mi is lenne az a szabadság, amit követnünk kell, az ő nyomukban kell haladnunk. Ők azok, akik mindenüket kockára tették, mindent feláldoztak a nemzet szabadságáért, függetlenségéért. Erejük az  összefogásban rejlett, egységben léptek fel a diktatúrával és az idegen elnyomó hatalommal szemben!

Visszalapozva történelmünkben leszögezhetjük, mi, magyarok, mindig is vágytunk a szabadságra. Szabadságunk eszménye végigkíséri múltunkat, jelenünket, s nélküle nincs jövőnk. Mi jól tudjuk, milyen érték a szabadság. Sokszor megfizettük már az árát,   arról önként sohasem mondtunk le. Nemzetünket a szabadságot jelentő önrendelkezéstől, függetlenségtől és a demokráciától  csak erőszakkal lehetett megfosztani.

63 évvel a forradalom után egyre kevesebben vannak közöttünk, akik élő szemtanúi e kornak, s természetszerűleg egyre többen vannak azok, akiknek nemcsak 1956-ról, hanem az azt követő diktatúra időszakából  sincs személyes emlékük.

Ránk, akiknek ezek az évtizedek  nem egyedül  a történelem könyvekben léteznek, hanem még emlékeinkben, saját tapasztalásunkban is,  jelentős feladat hárul. Meg kell ismertetnünk fiataljainkkal történelmünk ezen korszakát, mert csak így van esély arra, hogy megértsék azt, mekkora drága kincs a szabadság, a nemzeti függetlenség. Milyen jó, hogy részünk lehet benne. Felelősséggel tartozunk azért, hogy soha ne merüljön feledésbe,  mennyi áldozatot hozott nemzetünk azért, hogy a szabadság ellenségei ne győzedelmeskedhessenek felettünk, hogy ma egy szuverén Magyarországon élhetünk. Meg kell  tanítanunk gyermekeinknek, hogy a megmaradásunkat és jövőnket jelentő szabadságot és a nemzeti függetlenséget nem adják ingyen. Minden nap, újra és újra meg kell küzdeni értük. 

Kötelességünk, hogy a hősök emlékét megőrizzük, s az ifjúságnak elmondjuk: kik, mit és miért tettek 1956-ban. Nekik is tudniuk kell, a pesti srácok és lányok önfeláldozó hősiességről tettek tanúbizonyságot. Szinte fegyverek nélkül, közös szívdobbanással, hatalmas elszántsággal  a legnagyobb túlerővel szemben is képesek voltak fellépni a szabadságunkért és a függetlenségünkért.  Elmehettek volna innen, elfogadhatták volna, hogy a rendszer megváltoztathatatlan. Ők azonban nem ezt tették. Küzdöttek, kitartottak a végsőkig, készen álltak arra, hogy életüket is feláldozzák a szent szabadságunk oltárán.   

„A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.”    – szögezte le Bibó István.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mi felelősségünk abban rejlik, hogy függetlenségünket, hazánk hosszú idő után visszanyert  szabadságát mire használjuk. Joggal merül fel a kérdés, képesek leszünk-e megőrizni azt és sértetlenül átadni gyermekeinknek, annak érdekében,  hogy ők ne is ismerjék meg a kiszolgáltatottságot, az idegen elnyomást? Csak akkor és csakis akkor élhetnek majd ők büszke magyarként a’48-as, ’56-os elődeink által megálmodott szabad hazában, ha mi jól sáfárkodunk az örökül kapott szabadságunkkal, függetlenségünkkel.

Jól tudom, erőt és reményt nem meríthetünk a kudarcból, a balsorsból, a sötétségből, csakis a büszkeségre okot adó pillanatokból. Ezért feladatunk, sőt kötelességünk az emlékezés.

Sohasem felejthetjük azt,  1956 sodró erejű, tiszta célú és önbecsülésünket helyreállító forradalom volt. Nem mehet feledésbe azonban az sem, hogy akkor is voltak olyanok, akik képesek voltak saját nemzetükkel szembefordulni, akiknek önös érdekük fontosabb volt mint hazájuk becsülete. 

Kónya Lajos A magyarokhoz című költeményében így ír erről:

…Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!..

1956 a vérbefojtás ellenére ott maradt a magyar szívekben.  Megmutatta mire képes ez a kicsiny ország, itt Európa közepén, bebizonyította, hogy a nyakas magyarságot nem lehet eltiporni. Ma már vitathatatlan az is, a forradalom – visszaadva az emberek hitét –  képes volt megváltoztatni a jövőnket.   

A mai korunk eseményeit nézve jól tudjuk, a  nemzeti szuverenitás és a szabadság megvédése mindennapjaink feladata is, mindannyiunk  felelőssége. A pesti srácok biztosították nekünk a szabad jövőt. Most a mi közös felelősségünk, hogy a következő nemzedékre biztonságos, erős, élhető és legfőképp egy független Magyarországot hagyjunk!

A nemzeti függetlenségünk megőrzéséért – hűen ’56 szellemiségéhez – mindent meg kell tennünk, mert csak így maradhat fenn keresztény hazánk!

Ez a közös cél, kell hogy vezessen bennünket! Ne feledjük Wass Albert bölcs gondolatát:

„A szabadság nem koldusok tarisznyájába való alamizsna. Meghalni érte dicsőség, az igaz, azonban nem elég még ahhoz, hogy szabaddá tegye az életben maradottakat, ha azok nem vállalják, a rájok eső részt. Mert a szabadságot, magyarok, ki lehet vívni valahogy azzal, ha sokan meghalnak érte, de megőrizni csak akkor lehet, ha minden ember, aki életben maradt, élni is tud ám érette, napról-napra, kemény munkával és tiszta becsülettel. Mindössze hőseinek halála árán, ingyen kegyelemből, még nem nyert szabadságot magának nép ezen a földön, s nem is fog soha” 

Kívánok mindannyijuknak az 56-os hősök emlékéhez méltó megemlékezést! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!