Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

Ha felidézzük történelmünk fekete napjait  Muhitól Mohácsig, a kurucok majtényi, majd  az 1848/49-es forradalom és szabadságharcot lezáró világosi fegyverletételt, az isonzói csatákat, a trianoni döntést, a Don-kanyart, az 1956. november negyedikét, megállapíthatjuk,   vérzivataros évszázadaink  a nemzet tiszteletét kiérdemlő hősök és vértanúk egész sorát adták. Kegyetlen megtorlások többször sújtották a magyar nemzetet, de azt bátran kijelenthetjük, egyik sem olvasztotta olyan egységbe a magyar nemzetet, mint az aradi tizenhármak és az első magyar miniszterelnök kivégzésének napja.

Mi lehet  az oka ennek?

Ha felsoroljuk az aradi hősök névsorát jól láthatjuk,  sokféle nemzetet,  különböző társadalmi réteget képviseltek a dúsgazdag nagybirtokostól az elszegényedett kisnemesig, a katonai pályán felemelkedést remélő kispolgártól, a  régi katonacsaládok sarjáig. Származásukat és anyanyelvüket tekintve volt közöttük szerb (Damjanich János), horvát (Knezić Károly), birodalmi német (Leiningen-Westerburg Károly), osztrák (Poeltenberg Ernő), magyarországi német (Schweidel József, Aulich Lajos, Láhner György), elmagyarosodott örmény (Kiss Ernő, Lázár Vilmos) és persze tősgyökeres magyar (Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Török Ignác, Nagysándor József) is. Mégis valamennyien a magyar szabadság mártírjai lettek, mert bűnük különbözőségük ellenére azonos volt: szívük a magyar szabadságért dobogott!

Áldozatai voltak egy olyan hatalomnak, amely nem értette meg a kor szavát, nem nézte jó szemmel a nemzetek önrendelkezési törekvéseit, nem bírta elfogadni a szabadságszerető népek óhaját. De hősök is voltak egyben, mert nem az önös érdek vezérelte őket, hanem a magyarok szent ügyéért – a szabadságért áldozták fel legdrágább kincsüket, az életüket.

Felidézve a kivégzésekről írt emlékezéseket, – a magyar szabadságharcosok, akiket sok osztrák csupán felforgató aljanépnek nevezett -, még életük utolsó percében is a nemzetnek és az egész világnak mutattak példát.

Tisztelt Emlékezők!

A mai napon  az október 6-án kivégzett 13 főtiszt és a mártír miniszterelnök mellett  meg kell emlékezünk, a szintén Aradon 1849. augusztusában kivégzett Ormai Norbert honvéd ezredesről, az október 25-én kivégzett Kazinczy Lajosról, az 1850. februárjában felakasztott, a bécsi forradalomban is részt vevő, majd a magyarok ügyéhez csatlakozó Ludwig Hauk ezredesről, a huszárszázadát a haza hívó szavára 1848-ban kalandos körülmények között Galíciából Magyarországra vezető Lenkey János tábornokról, aki a börtönben hunyt el, valamint a névtelen áldozatokról, akik a csatamezőkön, börtönökben vesztették életüket szent ügyünkért.

Nem felejthetjük el, hogy  a forradalmat követő megtorlás során Magyarországon mintegy 170 főt végeztek ki, 1500 elítélt került börtönbe, 40-50 ezer embert kényszersorozással vittek el és több ezren menekültek emigrációba.

A kivégzések nemzetközi tiltakozást váltottak ki. Palmerston, Anglia miniszterelnöke a következőképpen ítélte meg a történteket: „Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a civilizált ember nevet birtokolták; kegyetlenkedésük Galíciában, Olaszországban, Magyarországban és Erdélyben csupán az afrikai és haiti négerek eljárásához hasonlítható.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kiss Ernő e szavakat mondta búcsúként:  „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.” 

Vajon megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy ifjúságunk egész ember legyen, vajon, méltóak vagyunk-e hőseinkhez?

Tegyük fel magunknak a kérdést, mi ma milyen áldozatot, illetve    erőfeszítést lennénk képesek megtenni a korunk adta feladatok, kihívások megoldásáért?
Szerencsére, ma már olyan korban élünk, amikor nem kell életünket áldoznunk hazánkért, ez persze nem jelenti azt, hogy  a semmittevés bűvöletében élhetünk, hisz ha a körülöttünk zajló eseményeket figyeljük, a jelen kor rendelkezésre álló eszköztárával mindent meg kell tennünk kivívott függetlenségünk, szabadságunk megőrzéséért. Hőseink üzenete egyértelmű: töretlen hittel ki kell tartanunk kereszténységünk,  hazánk,  magyarságunk,  családjaink védelmében! Nem kis feladat, de megoldható, ha kiállunk önmagunkért, kiállunk közösségünkért, mert csak az összetartó közösség tud megmaradni, sikeres lenni.  
Ők, a hősök bátran szálltak szembe Nyugattal és Kelettel, mert volt szilárd hitük, vágytak a szabadságra, tiszta és nemes lélekkel bírtak,  álljanak hát előttünk példaként, mindennapos küzdelmeinkben merítsünk erőt örökségükből!

Tisztelt Emlékezők!   
Vajon mi képesek vagyunk-e hőseink nyomdokain járva ragaszkodni  elveinkhez, meggyőződésünkhöz,  az írott és íratlan szabályokhoz akkor is, ha ez nem jár számunkra előnyökkel? Mert az aradi hősök ezt tették: végig kitartottak, még akkor sem adták fel, amikor  a szabadságharc ügye már végképp veszni látszott,  választhatták volna a túlélést jelentő menekülést, őket azonban a hon iránti szeretet vezérelte, felelősséget éreztek katonáikért, akikkel nemcsak a dicsőségben, hanem a vereségben is osztoztak.  „Mit mondanának vitéz tisztjeim és katonáim, akiktől a harctéren mindenkor megkívántam, hogy vakon menjenek a halál torkába, ha most én hagynám el őket? – mondta Aulich Lajos a fegyverletétel előtt.

Tisztelt Emlékezők!

Ne feledjük, a méltó emlékezést nem a koszorúk száma, a harcias nemzeti szólamok jelentik, hanem ahhoz elsősorban az kell, hogy a hősök neveinek elsorolása mellett szellemiségüket is meg tudjuk idézni, s nemcsak a ma, hanem hétköznapjainkban is, mert lelki és szellemi örökségük csak így élhet velünk tovább, s csak így nyugodhatnak békében a függetlenségünkért életüket is feláldozó aradi vértanúk!  
Damjanich János soraival kívánok mindannyijuknak a nemzeti gyásznapunkon hőseink emlékéhez  méltó megemlékezést:  
 „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te vezettél, Atyám, a
csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! ….Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!