Ebben a cikkcsoportban olyan volt gimnazisták szólalnak meg, akik talán maguk sem hitték még 14-15 éves korukban, hogy oda jutnak el, ahol ma tartanak. Vagy azért, mert olyan hivatást választottak, amely kevés társuknak jutott eszébe jövőbeli tervként, vagy azért, mert kisgimnazistaként még nem láttak magukban annyi lehetőséget, ami sikerre vihette volna őket.

(Örömmel fogadunk további írásokat is!)

Várvizi Péter (1992-1996)

A gimnázium… Az általános iskolai tanulmányaim alapján nagyon meglepődtem, amikor egyáltalán felvettek a gimnáziumba.

Bekerültem az iskola fennállása óta első és utolsó alkalommal létrehozott D osztályba. Gondolhatjátok, hogy nem éltanulókból állt a csapat, amely 4 fiút és 13 lányt, tehát mindössze 17 főt számlált.

Nagyon élénken él bennem, mikor 1992-ben az első nap után, a Kórház környékén, ahol laktam, sétáltattam magyar vizsla kutyámat: csodaszépen sütött a nap, még szinte nyári idő volt, és én mosolyogva, szinte nevetgélve mentem, és arra gondoltam, mikor lesz már holnap. Életemben először éreztem, hogy szeretek iskolába járni. Mert addig mindig csak arra vártam, hogy szabadulhassak az általános iskola kötelékéből.

Még azon a délutánon megfogadtam magamban, hogy igyekszem, bár szinte mindenféle alapokat nélkülöztem, de jól és szorgalmasan tanulni. Máig se igazán tudom megmagyarázni: egyszerűen jól akartam magam érezni, és ezért mindent megtettem. Hogy ez így is legyen, tudtam, ennek fontos része a tanulás is. A gimnáziumot az első pillanatától az utolsóig nagyon szerettem. 

Sose érdekelt, hogy nem az úgynevezett legmenőbb gimnáziumba járok. Szerettem az iskolámat, az osztályomat. A mai napig mindenkire emlékszem, és van róla egy kedves történetem. 

Imádtam a csajokat az osztályomban. Pl eszembe jut Anikó, a magas, vékony, csodás, fekete, hosszú hajú lány, akibe -azt hiszem- mind a 4 fiú az osztályból szerelmes volt. Persze a 4 év nem múlhatott el valódi szerelmi viharoktól összetört szívek nélkül sem. 

Szerettem a tanáraimat, akikre szintén egytől egyig emlékszem. Pedig sajnos már vannak, akik eltávoztak.

A töri órákra, ahol Hoppa tanár úrtól mindig tartottunk szigorú tekintete, mély hangja miatt. És még a becsengetés után is mindenki, “lelkesen” a töri leckét olvasgatta, és reménykedett, hogy a naplóban átlapozzák a nevét. 

A francia órákra, ahol uram-atyám hányszor, de hányszor a C-s lányoktól próbáltuk lemásolni kisebb-nagyobb sikerrel a házi feladatot. Ha aztán felelésre vagy dolgozatra került a sor, akkor én max. a közepes érdemjegyért szállhattam harcba. De az nekem olyan volt, mint a csillagos 5-ös, mert Orovicza tanárnő olyan szép volt, hogy egy órát sem hagytam volna ki.

Az élet fintora pedig, hogy mára épp a francia nyelvtudásomnak és a Franciaországban eltöltött közel 7 évemnek köszönhetek rengeteget. (Önéletrajzában olvashatjuk, hogy alapfokú angol nyelvtudása mellett francia nyelvből kiváló a nyelvismerete, szakmai nyelvvizsgával rendelkezik. – a szerk.)

Perleczky tanár úrra, a felejthetetlen és rettegett kémia órákra. A Mengyelejev teremben lévő tanári ólomüveg asztalra csapódó vaskos kulcscsomóra és annak dermesztő hangjára, melyre mindenki felrezzent. “Gyeereeek” – köszöntötte az osztályt. Hadd említsem egyik kedvenc mondását: “A rendetlenség mindig sokkal stabilabb állapot, mint a rend, ami egy mp alatt kimozdítható. Na most, gyerekek nagyon gyorsan vegyétek fel az instabil állapotot!” – utasította rendre és csendre egy pillanat alatt a zavargó osztályt halk, de nyomatékos szavaival.

Mára élelmiszermérnöki diplomát szereztem, az egyik legszigorúbb professzor asszony kémia szigorlatával a hátam mögött. És milyen kiszámíthatatlan az élet: egyszer felvételiztettem egy fiút a Larus étterem konyhájára, aki, mint utóbb kiderült, Perleczky tanár úr unokája. Majd ezzel a fiúval 3 éven keresztül volt szerencsém dolgozni, és ő egyike a legtehetségesebb tanoncaimnak, akik a kezem alatt megfordultak.

Aztán Médi néni, aki első két évben volt az osztályfőnökünk. Igazán szeretett minket. Igazán. 

És a tesi órák. Annyira szerettük, hogy az évfolyam 3 osztályának fiai mind egyszerre tesizhettünk. Vagy szívesen gondolok vissza  a Sportcsarnokban kezdődő 0. órákra… már az óra kezdése előtt jóval, 6:45kor  ott voltunk, és vártuk, hogy hadd mehessünk játszani a csarnok parkettás nagypályára. Király Attila tanár úr tartotta ezeket az órákat, és megtanított minket a szertornára, a konditerem használatára, a labdajátékokra, egyszerűen a sport szeretetére. Ennél többet nem is adhatott volna!

Fiatal korom legszebb 4 éve volt. Ezt nemcsak közel 23 év távlatából mondom, hanem ugyanígy éreztem magam a 92-es 96-os évek alatt is. Igaz, minden reggel az utolsó buszra szaladtam lóhalában a pályaudvarra, hogy elérjem az 5-ös és a 19-es buszt, de mosolyogva szaladtam, hogy elérjem azt…

( Péterről többek között ezt olvashatjuk az interneten: Várvizi Péter, chef, a mai magyar csúcsgasztronómia egyik legmeghatározóbb alakja, a szakmai elit fiatalabb korosztályához tartozik. 

Külföldi, szakmai tapasztalatai közül legfontosabbak a Franciaországban,
Olaszországban és Japánban eltöltött évei, a Michelin csillagos házakban.)

Welzenbach Tamás (2000-2008)

2005 óta foglalkozom aktívan fotózással, ugyan akkor még csak 16 éves voltam, de már a középiskolában eldöntöttem, hogy fotós leszek!

A digitális fotózás akkoriban jelent meg, így még nem számított népszerű szakmának. A tanárok és a diáktársaim furcsállották is ezt, viszont én eltántoríthatatlan voltam. Valójában sosem voltam kiemelkedő tanuló, mert valahogy nem érdekelt a matematika, történelem és egyéb tantárgyak, és szívesebben tanultam ezek helyett inkább a fotózást.

Bújtam a könyveket, rengeteget gyakoroltam és lassan a környezetem is belátta, hogy van tehetségem hozzá. A tanárok már egyre kevésbé nyüstöltek, hogy nem én leszek a jövő Bolyaija, hisz akkorra már ők is belátták, hogy a művészethez és a vizualitáshoz viszont jó érzékem van.

A Nagy László-s évek után egyből felköltöztem Budapestre, hogy megvalósíthassam nagyratörő terveimet és álmaimat. Persze ez nem ment ennyire egyszerűen vidékről felcsöppenve kapcsolatok és helyismeret hiányában, viszont több évnyi kitartó munka után sikeresen létrehoztam első önálló fotóstúdiómat a Király utcában, a város egy frekventált pontján, amit Wtamas Studio-nak neveztem el. Ez a stúdió lehetőséget biztosított, hogy elkészítsem benne munkáimat és más fotósok számára is bérelhetővé tettem.

Akkor még ritkaság számba mentek a bérelhető fotóstúdiók, így ezt a piaci rést kihasználva a vállalkozásom fő profilja ez lett. Olyan sikeressé vált, hogy pár év múlva megnyithattam a másodikat, aztán a harmadikat is.

A stúdiók mellett annyi technikám lett, hogy létrehoztam egy fotós eszköz bérbeadására épülő businesst is, aminek keretén belül ügyfeleim kamerákat, optikákat, lámpákat kölcsönözhetnek.

Ezeket követően pedig a fotóoktatásban ástam bele magam mélyebben, létrehozva a Fotós Leszek vállalkozásomat, amit online, illetve offline keretek között valósítok meg.

Ez alatt a 13 év alatt mindvégig a fotózással foglalkoztam, rengeteg buktatót jártam meg, temérdek tapasztalatot gyűjtöttem a vállalkozásaim kapcsán, és azt gondolom, hogy az évek alatt sikerült a szakma élvonalába kerüljek.

A sok vállalkozással a hátam mögött bebizonyosodott, hogy a művészeteken túl az üzleti érzékem is a helyén van, ami ritkán párosul, így szerencsés helyzetben vagyok. Ezért is szeretnék segítséget nyújtani más fotósoknak a saját maguk vállalkozásának megvalósításában, így “Fotó, mint Business” címmel hamarosan megjelenik első könyvem is.

Mivel Komlón élnek szüleim, így továbbra is gyakran hazalátogatok, olykor középiskolás osztálytársakkal is sikerül találkozni. Ugyan helyileg már a régi iskolám is máshol található, így mindig kicsit csalódottan megyek el mellette, de nem feledem, hogy miket kaptam és hogy honnan jöttem.

Szuroczki Péter (2004-2008)

Mikor egykori osztályfőnököm Szarka Gabriella megkeresett, hogy lenne-e kedvem írni a gimnáziumi évekről, nagyon megörültem a lehetőségnek. Egyből rengeteg nem is olyan régi emlék jutott eszembe, hiszen még csak pár hónapja volt a tízéves érettségi találkozónk.

Majd azon kaptam magam, hogy az érettségi óta eltelt tíz éven elmélkedek, mi is történt azóta. Elvégeztem a kémia alapszakot Pécsen, majd közel egy évig kutathattam az egyetemen. Kissé megkésve, de csak lett egy nyelvvizsgám is. Így elkezdhettem a vegyész mester szakot, és a diploma után most már a kémia doktori iskola hallgatója vagyok. Sose gondoltam volna, hogy egyszer tanítani is fogok, azt pedig már végképp nem, hogy egyetemen. És sokszor elmosolyodok magamban, hogy önkéntelenül is mennyi mindent vettem át, vagy néha csak próbálok átvenni gimnáziumi tanáraim módszereiből, stílusából.

Még mindig nehéz elhinni, hogy már tíz éve elballagtunk. Szinte nem telik el egy hét úgy, hogy ne találkoznék volt osztálytársakkal, tanárokkal, vagy barátokkal a gimnáziumból és ilyenkor jó elbeszélgetni, ha csak röviden is, kivel mi történt azóta. Előkerülnek a közös emlékek, és már félszavakból is kitaláljuk, hogy éppen mire gondol a másik, mi lesz a következő mondat, történet, legyen az Nagy László Napok, stúdiós vetélkedő, őszi túra, daléneklési verseny, szalagavató tánc és még sorolhatnám.

2004-ben kezdtem a gimnáziumot, még a régi épületben, német nemzetiségi osztályban. A választás nem volt teljesen tudatos, de most visszagondolva nem csak nyelvtudással lettem gazdagabb (amiből azóta sajnos rengeteget felejtettem), de egy remek osztályközösség része lehettem. A negyedik év végére jól összecsiszolódott társaság lett az osztályból. Kezdetben nem volt könnyű. Sokszor tettük próbára egymás türelmét, de a közös élmények és az együtt töltött idő összehozott minket. Ezek közül is a szalagavatót megelőző, estébe nyúló tánctanulásra és az orfűi osztálykirándulásokra emlékezek vissza legszívesebben. Végül húszan érettségiztünk le 2008-ban, és bár sokan elkerültek a városból, örülök, hogy nem csak az érettségi találkozókon látjuk egymást.

Az osztálytársak mellett akkori tanáraimhoz is sok kellemes emlékem fűződik. És ezek nem is mindig a tanórákhoz köthetőek. A Nagy László Napokon tartott daléneklési versenyek elképzelhetetlenek lettek volna Dunai Péter és gitárja, vagy Pomázi Attila énektanárunk segítsége nélkül. Negyedik évre három érettségi tárgyból is új tanárokat kapott az osztályunk. Varga Margitnak, Somogyvári Szilviának és Molnár Péternek nem volt könnyű dolguk velünk, de végül mind sikeresen érettségiztünk. És voltak jó páran, akik nagy hatással voltak rám és nyugodt szívvel merem mondani, hogy egyéniségük, gondolkodásmódjuk nyomot hagyott rajtam. Kettőt szeretnék közülük kiemelni.

Sokat köszönhetek Börzseiné Fischer Máriának, aki kémiát és biológiát tanított nekünk. Nagyon szerettem az óráit. Sokat követelt mindig, de mindemellett lelkesen és nagy türelemmel tanított. Sokszor humoros és szemléletes példákkal színezte a tananyagot és nem állt távol tőle az önirónia sem. A pénteki késő délutánba nyúló biológia és kémia fakultációkon ez csak fokozódott. Másképp nehéz is lett volna fenntartani a hét utolsó napjára leharcolt diákok figyelmét. Annak ellenére, hogy mindig is érdekeltek a természettudományok, nélküle talán eszembe se jutott volna, hogy komolyabban kezdjek el kémiával foglalkozni. A másik egykori osztályfőnököm, Szarka Gabriella, akinek mi voltunk az első osztálya. Sokszor tettük próbára a türelmét a négy év alatt, mégis össze tudta fogni az osztályt.