A nyolcosztályos tagozatunkat felidéző cikkeink 2. részét olvashatják. Köszönjük a visszaemlékezéseket!

 

Tiszbergerné Gallusz Ágnes (1994-2002):

Az én emlékeim:

Életem legjobb nyolc éve volt. Nem közhely, tényleg az volt. A legjobb az volt benne, hogy gyerekként kerültünk össze és felnőttként távoztunk. Egymás előtt nőttünk fel, ismertük egymás mozdulatait, mindent. Talán ezért is van, hogy a mai napig tudom az osztálynévsort, hogy bárkivel találkozom, örömmel, szeretettel fogadjuk egymást, hogy tudunk egymásról, hogy sokan vagyunk az osztálytalálkozókon, de ha valaki mégse tudott eljönni, bánkódik és tudjuk, tényleg, őszintén sajnálja, mert találkozni akart a többiekkel.
Imádtam, hogy minket még a nagybetűs Pedagógusok tanítottak, sokan közülük már nincsenek velünk, óriási embereket veszítve így a város.
Imádtam a fegyelmezéseket, a kulcshajítást, a barackokat, a kisegyeseket, az osztályfőnökit, mert elmentünk a Nagy Laci Bálba…
Imádtam a pinceklubot, a stúdiót, a nemezelést, a FEN-túrát… A dübörgő folyosót, ahogy minket, kicsiket, hogy eleinte utáltak a nagyok, aztán csak beletörődtek és megszoktuk, megszerettük egymást.
A parkot, a dugi cigizést, az eleinte tiltott, sokáig ellene küzdést, aztán beletörődést, szemet hunyást. A “másiképületet” a bolttal, a számtekórát, ahol az “asdf jklé” belénkvésődött örökre, és ahol a tiltás ellenére felugró ablakokban küldtünk egymásnak üzeneteket.
Imádtam minden percét.
És még mennyi van… még mennyit írhatnék… ez a pár sor pár perc eredménye. Mi lenne, ha komolyan belegondolnék? Könyvet írhatnék, de nem vagyok író, majd megírja valaki más – remélem…
Egy biztos: én bármikor örömmel, szeretettel, tisztelettel gondolok az épületre, a tanáraimra és az osztálytársaimra.
Mert azok maradnak mindig. Az épület „AZ” Épület, a tanáraim „A” Tanáraim, az osztálytársaim „A” Társaim!
Mindent köszönök! MINDENT!”

 

Múth Zsófia (2001-2009):

Elmúlt tizennyolc év

  1. számomra a változások és a várakozások éve volt, hisz egykéből nagy és okos nővér lettem, kisiskolásból pedig gimnazista. Nem is tudom, melyiket vártam jobban, de talán azt, hogy megjöjjön a levél, benne azzal az üzenettel, hogy felvettek. Március környékén meg is érkezett, mindenki nagyon örült, hisz biztossá vált, hogy hamarosan a környék egyik legjobb iskolájába fogok járni. Miután megkaptam a levelet, azért újra a testvérem érkezése foglalkoztatott jobban, májusban meg is született, így már nemcsak gimis, hanem büszke testvér is voltam. Ezek után már csak az évkezdés volt hátra.

Végre eljött a szeptember. Szerencsémre az osztály nagy részét ismertem, és nagyon élveztem az új, mégis kissé ismerős környezetet. Remélem a tanáraink is, bár nekik is bizonyára szokni kellett, hogy a nagyok után hozzánk jöttek órára: hozzánk, a harmincöt darab tízéves közé, akikről a legnagyobb jóindulattal sem lehetett elmondani, hogy jó gyerekek. Volt, hogy kiugráltunk az ablakon, dobálóztunk növényekkel, tiki-takiztunk – az igazgató úr legnagyobb örömére – és persze az osztályfőnökünkére, aki néha sajnos a szőnyeg szélére került miattunk…

Ugyanakkor sorra nyertük a daléneklési versenyeket, mi kicsik a nagyok között! Azóta is remélem, hogy valakinek a pincéjéből vagy a padlásáról előkerül az a videó, ahol az Ofő (Helyes Mária tanárnő) Balunak volt öltözve, és akkora pofonokat akart osztogatni, hogy „a fa adja a másikat”. Aztán persze nem osztoztunk a pofonokban. J

Persze nem csak móka és kacagás volt az életünk, minden év végén jött a félelem a Nagy László Gimnáziumban, avagy a rettegett nyolcosztályos vizsgák. Ijesztő volt mindegyik, főleg az első, főleg annak, aki felcserélte a napokat, és lélekben más vizsgára készült. De szerencsére nagyobb volt a vizsgák „füstje, mint a lángja”, mindenki sikeresen és többé-kevésbé jól is vizsgázott. Tanáraink szerint ezek a vizsgák azért kellettek, hogy mire érettségiztünk, addigra megszokjuk a vizsgázást és már nem fogunk úgy izgulni. Aztán visszagondolva, az érettségi valóban nem volt olyan rémes, mint  ahogy akkor megéltük, pláne azzal összehasonlítva, hogy az egyetemen miket éltünk át a vizsgák, szigorlatok, államvizsgák során.

Nyolcadik után az osztályunk létszáma csökkent. Ráadásul féltünk tőle, hogy el kell hagynunk az iskola épületét. Szerencsére ez nem a mi időnkben valósult meg, így ott ballagtunk, ahol kezdtünk. Azóta megtörtént a költözés, bár az öröm az ürömben, hogy a tanárok és a légkör megmaradt, csak egy új, modern környezetben. Szóval nyolcadik után az osztályból többen jó nevű nagy pécsi iskolákba mentek, és bevallom férfiasan, én is meginogtam egyszer, de végül maradtam. Visszagondolva nagyon jó döntés volt, és nemcsak azért, mert a jogosítványomat féláron szereztem meg J, hanem előrehozottan leérettségiztem, és persze nemcsak én, hanem szinte mindenki egy-egy tárgyból, ráadásul nyelvvizsgát tettünk, melyre tanórai kereteken belül készültünk. Ezek nagyban könnyítették a dolgunkat előbb az érettségin, majd a felvételin. Ezek valójában nem teljesen a mi érdemeink voltak, sokkal inkább a tanárainké, akik mögöttünk álltak és „hajtottak” minket.

Számomra nagyon jó nyolc év volt, együtt nőttünk fel mi mindannyian, együtt lettünk kisiskolásokból „érett” felnőttek. Sokkal bensőségesebb kapcsolatok kialakítására volt alkalmas így a nyolc év, mint az általános iskolában együtt töltött nyolc év. Persze azt nem tudhatom, hogy milyen, ha valakinek nyolc általános iskolája van, hisz nekünk nincs. Erre a legutóbbi népszámlálás során derült fény, amikor azt kellett megjelölnöm, hogy nekem négy általánosom és nyolc gimnáziumom van. Azóta is sokszor vágja ezt a fejemhez az öcsém egy-egy veszekedés alkalmával, mivel neki már nyolc általánosa van, nekem csak négy J .

Születtek életre szóló barátságok, és olyanok is, melyek annak tűntek, de mégsem lettek azok, aztán olyanok „kapcsolatok” is, melyekből évek múltán lett barátság. Változtunk, változunk, felnőttünk. Felnőttként és gyerekként is egyaránt úgy érzem, nincs és nem is lehetett volna jobb iskola számomra. Azt hiszem, ezt semmi sem bizonyítja annál jobban, hogy most,miközben írom/olvasom ezt a rövidke visszaemlékezést, a testvérem az iskola diákja, sőt nem csak az iskola, hanem a mi Ofőnk osztályának a tanulója. Örültem, amikor megtudtam, hogy ő kesz az ő osztályfőnöke is, tudtam, hogy rá/rájuk is számtalan élmény vár, ha nem is hét, de legalább öt éven keresztül. Remélem, továbbra is ugyanolyan büszke, nagy nővér lehetek, mint akivé 2001-ben váltam.

 

Nyitrai Vivien (2003-2011):

Miért a Nagy László Gimnázium nyolcosztályos tagozatát választottam?

A tanulmányaim folytatásakor hozott döntésemben a legmegbízhatóbb forrásra, édesapámra támaszkodtam. Ő az -akkor még Kun Béla Gimnáziumban folytatott- tanulmányaira mint kellemes, élményekben gazdag négy évre tekintett vissza: barátságos hangulatú iskoláról, felkészült, következetes, de segítőkész tanárokról, színvonalas oktatásról és persze sok diákcsínyről mesélt nekem.

A nyolcosztályos tagozat nekem ugyanezt, és még többet is adott: a tananyag részletes elsajátításában segített az egyedi tanmenet, az év végi vizsgák, a különböző szakkörök.
Az angol-és magyarórák szeretete egészen a Pécsi Tudományegyetem angol-magyar szakáig, és a területen szerzett mesterdiplomáig vezetett.

De a tanulás mellett persze meghatározóak voltak a programok, idegennyelvi estek, a Nagy László Napok, az apró, tanárokat bosszantó csínyek (J), amelyek igazán ízt adtak a gimnáziumban töltött nyolc évnek.

Ha bárki döntés előtt áll éppen, tekintse ezt olyan biztos forrásnak, mint én édesapám szavait!J

 

Szommer Kitti Katalin:

Nagyszerű dolog, hogy az utolsó 8 osztályosba járhattam, így a gimnáziumban nőttem fel. Ennyi év alatt nagyon jól megismertem tanáraimat, akik motiváltak, mikor feladtam volna, akik célok felé tereltek, mikor céltalanul tengődtem.

A tanárok az összes diákra külön-külön is figyeltek és mindenki egyéniségnek számított, ami – véleményem szerint – ritkán észlelhető egy iskolában, de a Nagy László Gimnáziumba járni olyan érzés volt, mintha még egy családhoz tartoznék. Kellemes dolog számomra visszaemlékezni. Bár 16 éves „lázadóként” is így értékeltem volna, hogy a gimnáziumba járhatok!

Hálás vagyok minden tanáromnak, akik neveltek és terelgettek minket, nem „csak” tanítottak.

Amikor nem akartunk matematikát tanulni, megkérdeztük a tanárnőt, hogy van az unokája, ő kedvesen válaszolt a kérdésre, majd gyorsan feleltetett ő is minket. Kérdezni mindig könnyebb volt.

Egyszer Vámos tanárnő a Trianon évfordulóján felolvasott egy visszaemlékezést, amin az osztályunk is elsírta magát. Ha száraz szövegként kezelte volna, akkor mi sem éreztük volna át a súlyát a múltnak.

Szerettem Ladányi tanárnő művészettörténet óráit. Egyszer külön órát tartott a tetoválásokról és a testékszerekről, mint ősi kultúrák részeiről, mert az osztályban sok mindenkit érdekelt. Mindig igyekezett, hogy olyan anyagot adjon le, ami szükséges, de mégis figyelemfelkeltő.

Az irodalomórákon az erkölcsről alkotott képem is formálódott a tételek megtanulása mellett.

Gimnazista koromban rengeteg fogalmazást írtam, amiket csak Somogyvári tanárnőnek mertem megmutatni. Ő készített fel a versmondó versenyekre, ilyenkor rengeteget beszélgettünk.

Szerettem az őszi túrákat és a daléneklési versenyeket, ahol nemcsak az derült ki, hogy melyik osztály a legügyesebb vagy a legjobb kórus, hanem az is, hogy hol a legnagyobb az összetartás.

A komlói gimnázium egy család, és én örülök, hogy sok évig részese lehettem, gazdagabb lettem általa.

 

Forrás: V.T.