Mecsekfalun, a katolikus templom falán elhelyezett márványtáblát avattak a hetven évvel ezelőtti ki- és betelepítésekre emlékezve.

Bensőséges ünnepség keretében a közel hetven évvel ezelőtti sötét történelmi időszakra emlékeztek Mecsekfalun.

Szilárd Antal, a Mecsekfaluért Alapítvány vezetője idézte fel a hetven évvel ezelőtti történelmi viszonyokat, nagyhatalmi paktumokat, melyek a deportálások, lakosságcserék hátterét adták.

Azt az időszakot, mely alatt közel 1 millió német ajkú embert hurcoltak el, telepítettek ki a keleti tömbből. Nem maradt ki ebből Magyarország sem, ahonnan – a regnáló kormányok időhúzó taktikája ellenére – közel 400 ezer főnek kellett távozni Németország amerikaiak és szovjetek által ellenőrzött területeire.

Ezzel párhuzamosan – a mai napig érvényben lévő Beneš-dekrétum alapján – megkezdődött a szlovákiai magyarok kitelepítése, ami 1947 áprilisa és 1949 júniusa között zajlott. Ám valójában már korábban elindult a magyar családok kényszerdeportálása.

A felavatott márványtábla azoknak a Mecsekfaluról kitelepített sváb- és a felvidéki Jókáról Mecsekfalura betelepített felvidéki családoknak állít emléket, akik szenvedői voltak a második világháború következményeinek.

Szilárd Antal záró gondolatai között megjegyezte: „az egyház a keresztény értékeket a mai napig tanítja; megbocsátást és békességet hirdet. Ez nem jelenti azt, hogy elfelejtjük a múltat. Ezért kerülhetett ez az emléktábla a templom falára.”

A Mecsekfaluért Alapítvány kuratóriuma támogatásával, a Jégl Zoltán által elkészített emléktáblát Hamzau Relu plébános szentelte meg az ünnepség előtt.

Az avató ünnepség zárásaként a felvidéki magyarok és az elhurcolt németek leszármazottjai koszorút helyeztek el az emléktáblánál.

„A kitelepítés időpontját 1948. június 1-re tűzték ki. A távozók személyenként 80 kg csomagot vihettek magukkal. A magyarszéki vasútállomásról indult különvonat. Ideszállításukról a helyi gazdáknak kellett gondoskodni, de nem volt annyi fogat a faluban, hogy a családokat elszállítsa, így került sor arra, hogy a környék lovaskocsival rendelkező gazdáit kirendelték a szállításra.” (Részlet Páll Lajos: Mecsekfalu című helytörténeti kötetéből.)

A sors keserű fintora, hogy az érintett családok szerelvényei a dombóvári állomáson kerülték el egymást.