Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszöntöm Önöket Nemzeti Gyásznapunkon. Emlékezni gyűltünk össze a nemzet vértanúira, a magyar honvédsereg 12 tábornokára és egy ezredesére, akik Aradon,  és Magyarország első alkotmányos miniszterelnökére, aki Pesten vált a Habsburg bosszúhadjárat áldozatává, akiknek az oly hőn áhított szabadság helyett 1849. október 6-án a halál jutott.

Haynau rémuralma idején a rögtönítélő hadbíróságok nem sokat teketóriáztak: embertelen, hideg nyugalommal küldték halálba a nemzet szabadságáért küzdő hazafiakat. Bárkit, aki szólt az igazságról, segítette a magyar szabadságharcot, vagy akár csak hangosan imádkozott érte.

A halálos ítéletek értelmi szerzői és annak végrehajtói úgy vélték, a megtorlás elrettentő példaként áll majd a szabadság után áhítozó nemzetnek. De tévedtek, hisz nem  voltak azzal tisztában, hogy a pusztítások, kivégzések, megalázások, az elnyomás és bosszúhadjárat ellenére  a forradalom és szabadságharc hősei által képviselt értékek kitörölhetetlenül gyökeret vertek a magyarságban.

A szabadság utáni vágy ott él bennünk, a lelkünkben,  szívünkben, ezt fogalmazták meg hajdan a márciusi ifjak is akkor, amikor Petőfivel együtt mondták:”rabok tovább nem leszünk”, s ez vezetett a forradalom-, és szabadságharchoz. Visszatekintve a múltba, az 1848-49-es eseményekhez, azt tapasztaljuk, hogy a  magyar szabadságharc nem csak egy kis európai nemzet függetlenedési vágyáról szólt, hiszen a részt vevő sokféle származású katona közös küzdelme az európai szabadságért is folyt.

Az aradi vértanúk, a szabadságharc hősei a kényelem helyett a küzdelem mellett tették le voksukat, ki mertek törni a kor szellemének fogságából, a megújulást választották, megmutatták, amikor   összefogunk, és cselekvő magyarokká válunk, akkor  csodákra vagyunk képesek. Tettükkel a magyar nemzetet a modern kor szabadságszerető népei közé emelték.

Áldozatok és hősök is voltak egyben. Áldozatai annak a  hatalomnak, amely nem nézte jó szemmel a nemzeti önrendelkezési törekvéseket, nem bírta elfogadni a szabadságszerető népek óhaját.

Hősök, mert mindazt, amit tettek, nem önös érdekből cselekedték, nem személyes  érdek vezette őket! Igazságért kiáltottak a magyar nép nevében, a magyar szabadságért harcoltak, bár csak négyen voltak született magyarok, de ez nem számított: a Kárpát-medence népeit egységesen jelenítették meg, egymással összefogva küzdöttek az utolsókig, tartottak ki a szabadság eszméje mellett, s ezzel a hősies helytállásukkal váltak a szabadság jelképévé.

Felidézve a történelmi eseményeket bátran kimondhatjuk, a szabadságharc a leverése ellenére sem volt hiábavaló küzdelem: a forradalom előtti állapotokat ugyanis többé már nem lehetett visszaállítani, hazánk elindult a polgári fejlődés útján és a bukás ellenére a nemzetben nemcsak tovább élt, hanem  erősödött is a szabadság és a függetlenség eszméje.

Tisztelt Emlékezők!

Mi jól tudjuk, nemzetünk ereje mindig is abban rejlett, hogy történelmünk viharos eseményei ellenére képesek voltunk felállni, megújulni, megerősödni, megmaradni,  Vörösmarty Mihály ekként fogalmazta meg ezt:

„És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”

Igen, mi itt vagyunk, a mohácsi vész, a levert forradalmaink, a Trianoni szétszabdalás ellenére, és most a mi feladatunk, hogy  nemzetünk megmaradását segítsük, kiálljunk szabadságunkért, függetlenségünkért. Nem szabad elfelejtenünk, a dicső múlt a gyökereket szolgáltatja a jelenhez, a jövő alapjait pedig a jelen rakja le. Örök igazság, hogy elődeinknek köszönettel tartozunk, utódainknak pedig hatalmas felelősséggel. Hőseinktől megtanulhattuk, egy megálmodott szabad országért tennünk kell, határozottan fel kell lépnünk azokkal szemben, akik meg akarnak fosztani bennünket szabadságunktól, ezzel tartozunk utódainknak.

Nekünk, magyaroknak nehéz sorsot szánt a történelem, de mi sohasem adtuk fel. Nem egyszer csak magunkra számíthattunk, s nemcsak saját nemzetünket, de Európát is nekünk kellett megvédeni, ahogy most is. Mindig tettük a dolgunkat, nem ijedtünk meg a küzdelemtől, kiálltunk, ahogy ma is kiállunk értékeink mellett.

Az emlékezés a múltról, a jelenről és a jövőről szól. A múltról, hisz történelmünk egyik fájó eseményét idézzük fel ma, amikor lerójuk tiszteletünket az aradi vértanúk előtt. A jelenről, mert bennünk tovább élnek azok az értékek, eszmék, amelyeket a márciusi ifjak és a szabadságharcosok  képviseltek. A jövőről is, mert tetteink meghatározzák jövőnket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A megemlékezések lehetőséget adnak az összefogásra, közös célok meghatározására, a közös küzdelemre, ehhez meg kell értenünk október 6. üzenetét:

Az aradi tábornokok és ezredesek, akik esküt tettek a magyar királyra, az önálló magyar minisztériumokra és az alkotmányra, hűek maradtak a vállalt ügyhöz. Az osztrák és orosz katonai túlerővel levert harc végén az itthon maradással és a fegyverletétellel önként vállalták sorsukat. Jól tudták, hogy rabság, s akár halál is várhat rájuk. Mégsem hátráltak meg, a végső percekben is egymást erősítették, üldözőiknek megbocsátottak, és felajánlották szenvedéseiket és halálukat szeretteikért.

Sokat tanulhatunk tőlük: igazi hazaszeretetből, a nemzet iránt érzett alázatból és küzdeni tudásból. A vértanúk között volt horvát, szerb, német, osztrák, örmény, magyar, mégis „egy zászló alatt egy haza fiainak” vallották magukat.

Juhász Gyula soraival kívánok méltóságteljes megemlékezést:

„Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.”

 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!