Visszaemlékezéseinkben jelentős művészeti csoportjainkat is bemutatjuk a tagok szemén keresztül. Ezúttal egy énekkarunkat idézzük fel. Pontosabban: volt egyszer egy kórus… A Kórus… A Nagy Ernő Kórusa… Az alábbiakban a Tanár Úr és volt kórustagok vallanak arról, hogy mit jelentett számukra ez a közösség.
Az írások alkotói megható lelkesedéssel tettek eleget annak a kérésnek, hogy vessék papírra a kórushoz fűződő emlékeiket, érzéseiket. Már ez is elárulja azt, hogy különleges közösségről van szó: nemcsak zeneileg adott kivételes élményt tagjainak és hallgatóságának, hanem elvághatatlan kötelékeket szőtt mindegyikükben.
NAGY ERNŐ TANÁR ÚR VISSZAEMLÉKEZÉSE
„Íme a legfontosabb emlékek a hőskorról.
Mindenekelőtt Komlónak köszönhetem Jolikát, akit a Kun Bélában ismerhettem meg. Idén ünnepeljük 40. házassági évfordulónkat, láthatjátok, az első kávé a Júnó presszóban életre szóló kapcsolatot adott.
Hálás vagyok Komlónak, hogy befogadott bennünket, a Spirituálé Együttessel megannyi emlék köt a városhoz.
Bár csak 8 évet töltöttem az iskolában, 1972-től óraadóként, 74-től főállásban, de életem legszebb évei voltak ezek, kiváló diákokkal, kollégákkal.
Csodálatos időszak volt!💙
A kórussal eltöltött időszak és az elért eredmények felejthetetlenek! A helikoni versenyek, Éneklő Ifjúság – Az év kórusa minősítés, lemezfelvétel, kórustábor a Balaton-partján; Bartók Béla Kórusverseny Debrecenben, Pászti Lamentója Éva szólójával mindenkit megörvendeztetett.
A gimnázium Bartók termében megtartott kóruspróbák és azok hangulata naponta eszembe jut.
Volt olyan év, amikor el sem fértünk a teremben. A miskolci fesztiválra 1977-ben 2 autóbusszal utaztunk, 100 fővel. Igaz, ez technikai problémák miatt csak rövid életű korszaka volt az énekkarnak.
A karácsonyi klubdélutánok hangulata örökre emlékezetes marad.
Az osztályéneklési verseny is ebből az iskolából indult el /népdalcsokor, kánon, mai dal/. Ilyenkor zsúfolásig megtelt a zsibongó. Nem felejtem el, hogy még be sem értem az iskolába, de minden teremből szólt az ének.☺
Beneveztünk a Beethoven műveltségi versenybe, az 5-fős csapatunk ragyogóan szerepelt. A Magyar Rádió egyenes adásban közvetítette.”
Kelt 2018. 08. 09-én, Balatonmáriafürdőn
A TAGOK VISSZAEMLÉKEZÉSEI
Horváth Éva (Söce) tanár és népművelő, Komló ( Köszönjük neki az odaadó, lelkes szervezést a kórustagok között):
„Kunbélakórus” mindörökké
Édeseim, ha azt kérdezitek, hogy mi volt ez, hát magam sem tudom pontosan. De az bizonyos, hogy majd négy évtized távlatából is annyi kép, élmény és érzés rohan meg, hogy lejegyezni is nehéz, olyan random árad. És minden emlék-képben szikrázóan süt a nap, még ha a valós időben szakadt is az eső. Mindenhol, mindig énekeltünk. Az utcákon, a buszokon, a templomokban, a koncerttermekben, a folyosókon, a suliban, a Balcsi- parton, a Duna- parton, és minden vízparton, talán még ott is, ahol nem is jártunk. Úgy hiszem, hogy varázslat volt, és a Mágust Nagy Ernőnek hívták. Rengeteget tanultunk ezalatt, de nem énekelni tanultunk, hanem ÉLNI, és élveztük minden percét. Az iskola pedig engedte, hogy élvezzük, pedig kicsit sem voltunk mintadiákok. Ahogyan Ernő tanított, abban minden volt: költészet, filozófia, művelődéstörténet, hit- és erkölcs, és örök emberi értékek szeretetről, lélekről, emberségről és a közöttünk épített eltéphetetlen kapcsolatokról, barátságról. Vannak közöttetek, akiket 39 éve nem láttam. De amikor arra kértelek benneteket, hogy írjatok, úgy válaszoltatok, mintha tegnap beszéltünk volna. Abban áll a kórus ereje, hogy úgy érzed, áldott vagy általa. Köszönöm, hogy részese lehettem!
Csehi Klári óvodapedagógus, Szolnok:
A KÓRUS! Megtiszteltetés volt a tagja lenni. Bizony nagyon sok szép élménnyel lennék most szegényebb. Minden évben kellemes és tartalmas kiruccanás volt Budapest, a testvér gimi. A debreceni kórusfesztivál egy életre szóló emlékké vált. Az azt megelőző „edzőtábor” a Velencei -tó mellett maga volt a komolyság és a csibészség egyben. Csak még egy mondat: a Dombai- tónál eltöltött éjszaka, mikor kiderült, hogy senki sem alszik. És még sorolhatnám… Puszi mindenkinek!
Mihály Tibor és Szeitz Teodóra pedagógus házaspár, Pilisvörösvár:
Nagy Ernő keze alatt sajnos nem énekeltem, később kerültem a gimnáziumba. Amire emlékszem: még általános iskolás voltam, amikor a szüleimmel együtt részt vettünk a gimi karácsonyi hangversenyén. Nekem különösen nagy élmény volt, mert a bátyám nemcsak énekelt, hanem szavalt is a műsorban. Tóth Árpád Prospero szigetén című versét Nagy Ernő segítségével tanulta meg a tesóm. Albinoni zenéjével együtt annyira elvarázsolt a vers! Azt hiszem, az egyik legmeghatározóbb emlékem ez. A lelkemhez szóltak. Amikor döntenem kellett a továbbtanulásról, nem lehetett kérdéses, hogy oda akarok járni. Gyönyörű évek voltak! (Dóri)
Nekem a kórus egy sziget volt a gimnáziumban, ahol nagyon jól éreztem magam. És onnan nagyon ritkán hiányoztam És még egy emlék ide kívánkozik: annak idején, amikor meghalt az apukám, nem nagyon volt pénzünk. Nekem minden vágyam egy dobszerelés volt, de nem engedhettük meg magunknak. A „c” osztályos lányok (Szivi, Söce, és még többen) megtudták ezt, és gyűjteni kezdtek nekem. Úgy ezer forint jött össze, ami akkoriban nagyon sok pénz volt. A következő évben meg is vettem a dobomat. Az a gesztus akkor, ott nekem nagyon sokat jelentett. (Tibor)
Scheibelhoffer Miklós, tanár, Budapest:
Reggel 7 óra, kint hideg novemberi sötét, bent öt álmos fiú énekelni próbál – tenor, szólampróba. Ilyenkor még a beszédhang is nyers, az énekhang néha egyenesen komikus, a magasabb hangok ki-kimaradnak…, röhögünk egymáson, de ott vagyunk mindig. Mert egyszerűen jó együtt, és mert Ernő kérte. Még nem tudtuk, hogy valójában az igényességet tanuljuk, a boldog, közös munkát a minőségért.
A „kunbéla” életem legjobb időszaka volt, annak csúcsa pedig a kórusunk. Helikon, Dombay-tó, szombati próbák, első jazz élmények (Bubu/Tádé/Mihály Tibi – kösz!), Kiss Gabi barátsága, Szántó Saci , Horváth Ancsa vidámsága, és …. nem érne véget.
Több volt kórusnál, éneklésnél – élni tanultunk értelmesem, figyelni egymásra, törekedni mindig a szépre, jóra, igazra. Minőség és szeretet – köszönöm mindenkinek, aki része volt! Hiányzik nagyon.
Budai Attila (Bubu) és Kovács Zsuzsi pedagógus házaspár, Tab:
Nos!
A terjedelem korlátokat szab, így hiányoznak a színek és az árnyalatok…
De talán így is átjön, ami a ” táblázat ” mögött van…. Egy élet, meg még egy, és ennek összefonódásából még több .
A címe „Színek és árnyalatok nélkül”. A szerző BA, csak egy név a sok ezer gimis közül.
BA érdeklődési köre: minden, azaz sport, fizika, ének- zene. Az évszám: 1975- 1979, orosz tagozatos osztály nem oroszos fele.
Egy másik név a sok ezerből: KZS, érdeklődési kör: minden, azaz, sport, matek, ének- zene, stb. Az évszám: 1978- 1982, fizika- kémia tagozatos osztály fizika fele.
Találkozási pont: a Kun Béla Gimnázium kórusa és ennek létrehozója, egybentartója, lelke: Nagy Ernő. Találkozási alkalmak: kóruspróbák, szereplések, utazások, 1978. szeptembertől 1979. májusig.
Május elseje fordulópont, Keszthely, Helikon, délben egy csoportos vonuláson megfogtuk egymás kezét…. Azóta több évtized eltelt, új életek jöttek létre: BZS (Zsófi), BD (Dávid), BB (Buda). És még mindig fogjuk egymás kezét…
Na ez a mi történetünk . A kórus és Ernő nélkül nem jött volna létre ez a csoda! Lehet, hogy csöpög a szentimentalizmustól, de mi más várható egy ilyen agg embertől?
Vizsyné Horváth Judit (Szivi) logisztikai munkatárs, Komló:
KÖZÖSSÉG volt. Csupa nagybetűvel. Örök barátságokkal. Mosolygásra késztető, szívet dobogtató emlékekkel. Kemény munka utáni megérdemelt sikerek ízével jönnek elém a képek, érzések, arcok, dallamok. Dallamok, amelyek egy életre ismerősként csendülnek, a kivételezettség érzése, hogy: én ezt ismerem! Én ezeket énekeltem!! Kóruspróbák éjjel – nappal, sokszor hétvégéken is, nyafogás, reklamálás nélkül.
Tisztán szép emlékek.
Jó volt oda tartozni. Együtt lenni olyanokkal, mint Guzmics Imre, Harka Jenő, Nagy Tamás (ÉG A VÍZ! J), Szeitz Péter, hogy csak a „nagy Öregeket” említsem! J Bukdácsolni Velük kóruskiránduláson, szakadó esőben fel a hegyre, selyempapírba csomagolt két kilós kenyerekkel a hónunk alatt, erdőn – mezőn át a menedékházig, ahol aztán 3 napig az ablakon át másztunk ki, be, mert a kulcs a faluban maradt. J
Keszthelyi Helikon, Debreceni Kórustalálkozó, mohácsi dalverseny és még mennyi minden…
Bizonytalan voltam benne, hogy mit is tudok én írni azokról az évekről. Sok emlékem van, de… mégis mit?? És lám, az ember leül a papír (a gép) elé és máris jönnek a szavak.
Szép évek voltak. Hálás vagyok értük a sorsnak J. Mindenkinek ilyeneket kívánok!
Korbuly István (Tádé), népművelő, Komló:
Ha azt mondom „Mole”, és erre felkapod a fejed és elvigyorodsz, akkor Te is ott voltál.
Komlón, Kun Béla Gimnázium kórusában, a 970-es évek második felében.
Nem tudom, honnan származik, és mit jelent ez a szó, nem emlékszem miért, de a kórusban a „mole“ lett egyszer a köszönés. Rémlik, mintha Ernő (Nagy Ernő tanár úr) honosította volna meg és elterjedt közöttünk.
– Mole – mondom, összenézünk és nevetünk.
– Emlékszel…
A Helikon Keszthelyen. A Vonyarci kemping, a Balatonfüredi Lóczy Gimnázium kórusa, a Budapesti Madách gimisek. A Weimari utazás. A kórustábor Nyárádon, vagy a Dombai-tónál. Barátságok, szerelmek, bulik…
Fiatalok voltunk és bolondok.
Amikor valahol Nógrád megyében (nem emlékszem, hogy keveredtünk oda, talán Salgótarjánban volt valami szereplés) megjelent két lovas határőr és mi lovagolhattunk. Először a lányok (na, persze!), azután a fiúk is és a Sünit (Németh Tamás) ledobta a ló. Pontosabban leesett, mert kicsúszott a lába az alföldi papucsából. A Süniről az is eszembe jut, ha a kórussal bementünk egy templomba énekelni, Ő elénekelhette Sarastro valamelyik áriáját a Varázsfuvolából.
Utazás az NDK-ba, repülővel. Weimar, Lipcse, Drezda. A Balt Orient Express, ahol a helyünkön ült egy másik csoport, mert nem volt olyan számú kocsi a vonaton, ahova a jegyük szólt. A kalauz azt mondta, neki mindegy melyik 50 ember áll. Mi meg a folyosón álltunk, ültünk, feküdtünk, hálózsákban aludtunk. Nem számított semmi. Imádtuk!
Amikor a Madách gimisek jöttek Komlóra, persze műsorral készültünk. Ők is, mi is. Végre volt motiváció és az évek óta tervezgetett zenekarunk összeállt. A Tibor, az Attila, a Süni, meg én. Egy blues és egy Billy Cobham nóta. A fellépés után persze visszazuhantunk a tervezgetés mocsarába.
És persze a sikeres kórus szereplések. A Debreceni Bartók Kórusverseny, vagy a már megemlegetett helikoni fellépések, az iskolai Karácsonyi hangversenyek. A Guzmics Imi Árva gerléje, a Lamentó a Söcével, a Földrajzi fúga (Trinided, en dö bíg missziszipi…) Sicut locutus est… Bach Manificatjából, vagy a spirituálék…, a Zenedoboz (Léboátá müzikő…)
Azt mondom Mole, és mindezek eszembe jutnak. Aki nem volt ott, az megvonja a vállát, na és…
Aki ott volt, velem nevet (vagy elérzékenyül…)
Én köszönöm a sorsnak, hogy tagja voltam a kórusnak, részese lehettem annak az időszaknak. Köszönöm, hogy tanítványa lehettem Nagy Ernőnek és barátai azoknak a diáktársaimnak, akikkel az óta is összeköt valami elszakíthatatlan kötelék. Mert, ha azt mondom „Mole”, felkapják a fejüket és elvigyorodnak.
Ők is ott voltak.
Nagy Ernő tanár úr gondolataival nyitottuk meg a csodálatos emlékidézést. Kivel zárhatnánk le a legstílusosabban, ha nem felesége, Nagyné Pernecker Jolán soraival, aki – amikor elolvasta az elkészült cikket- szintén vágyat érzett arra, hogy leírja élete egyik legmeghatározóbb időszakának, kunbélás életének csodáját.
Levelében a volt kórustagokhoz szól:
Most, hogy elolvastam (én is) a kórustagok visszaemlékezéseit, olthatatlan vágy fogott el, hogy én is elmondjam a magamét. A kórusnak ugyanis nemcsak ti köszönhettek sokat, hanem én is.
Most is tisztán emlékszem a pillanatra, amikor friss diplomásként, az iskolából még vajmi keveset ismerve, először hallottam (a tornateremben) énekelni a Kórust. Látlak benneteket a hosszú, fekete bársonyszoknyátokban, az égszínkék blúzotokban, látom, ahogy a karnagy kolléga (akinek akkor még a nevében is bizonytalan voltam!) odaáll elétek, felemeli a kezét, a bőröm alatt érzek egy különös áramlást a tekintetetek, a keze és mi, a hallgatóság között és megszólal valami földöntúli csoda és zeng bennem azóta is.
Az akkori pillanat varázsa 40 éve tart. Hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem egy folyamatos csodának, a megszámlálhatatlan katartikus pillanatnak, melyeket Ernő mindenkori kórusainak köszönhetek. Mert a Kórus mindenütt fogalom volt. Amikor megszólalt a Kórus, akkor megszólalt a Zene és lélekig hatolt.
Az első ilyen élményt ti adtátok nekem. És jóllehet, csak egy évig voltam kunbélás tanár, de ebből a meghatározó élményből sarjadt ki a további életem.
Szeretettel ölellek benneteket: Nagy Ernő felesége, Joli