Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére tartottak megemlékezést a Komlói Színházban. Polics József polgármester mondott ünnepi beszédet:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplő Közösség!
Nemzetünk tavasza, 1848. március 15-e ékes bizonyítéka annak, hogy a magyarság – a természet tavaszi ébredéséhez hasonlóan – képes a megújulásra. Akkor, március 15-én egy ritmusra dobbant minden magyar szív, a márciusi ifjakban együtt volt a hit, a bátorság és az akarat, hittek a nemzet ügyében, bátrak voltak a küzdelemben, akartak tenni a honért. E nap azonban nemcsak egy egyedi és megismételhetetlen pillanat volt, hanem egy hosszabb folyamat része, annak a folyamatnak a csúcspontja, mely a reformkorban kezdődött, s csak a kiegyezés utáni időkben zárult le. A „haza minden előtt” – hirdette a reformkor kiemelkedő alakja, Kölcsey Ferenc, s a forradalom és szabadságharc hősei hűek maradtak e gondolathoz, tudták a tét nem kisebb, mint Magyarország polgárosodása és nemzeti függetlensége. A forradalom és szabadságharc főszereplőinek névsora jól tükrözi, hogy mindenki összefogott a szent ügyért, hisz voltak köztük több százezer holdat birtokoló arisztokraták, mint Széchenyi István vagy Batthyány Lajos, középbirtokos nemesek, mint Kossuth és Deák Ferenc, de nem feledkezhetünk meg a polgárok és jobbágyok tízezreiről sem, akik Kossuth zászlója alá álltak. 1848 azonban még ettől is többet jelentett, a küzdelem ugyanis a magyarországi népek közös harca volt: németek, horvátok, szlovákok, ruszinok, lengyelek harcoltak együtt, egy célért, noha nem mindig ugyanazt a nyelvet használták.
Ma a forradalom és szabadságharc mindenkinek mást jelent:
Kinek a lánglelkű Petőfit, kinek a higgadtabb Aranyt vagy éppen Jókait. Egyeseknek a mérsékeltebb Széchényit, másoknak a harcos Kossuthot.
Valakinek a Nemzeti dal, míg másnak a 12 pont jut eszébe e napról. Ki a győzedelmes Pákozdról zengedez, s van olyan is, aki a fegyverletételt, a veszteséget, a megtorlást, a Haynau rémuralmát látja benne.
Nekünk nem szabad elfeledkeznünk arról, a tét akkor is óriási volt: a polgárosodás vagy a pusztulás útjára lép hazánk, s a reformkor valamint a forradalom és szabadságharc nagyjai és hétköznapi hősei magasra tették a mércét, hisz mind-mind tették a dolgukat, mert szerették a hazájukat, nem érdekből, hanem teljes szívükből, mindannyian letettek valamit a polgárosodás és fejlődés asztalára:
Nyelvújítóink, íróink és költőink óvták, fejlesztették anyanyelvünket, amin ma gyermekeinknek, unokáinknak mesélhetünk.
A Vigadó, az Esztergomi Bazilika vagy a Nemzeti Múzeum építészeink olyan munkái, amelyeknek máig csodájára járnak a világból.
Tudósaink az olyan találmányokkal ajándékozták meg a világot, mint a gyufa vagy a villanymotor, és az olyan intézmények jöttek létre, mint az Akadémia vagy a Széchényi Könyvtár.
Iparosaink és kétkezi munkásaink tudásának, erejének, szaktudásának köszönhetően épülhetett meg a Pestet és Budát összekötő Lánchíd, és 1846-ban így indulhatott el Pest és Vác között az első vonat.
És ne feledjük politikai zsenijeinket – Kossuthot, Széchenyit, Batthyányt – akik kiváló érzékkel készítették elő 1848 változásait.
A kreativitás, a csillogó tehetségek és a világraszóló alkotások időszaka volt ez, amelynek során legjobbjaink letették egy új, polgári Magyarország alapjait. Bár a forradalmat és szabadságharcot – idegen erők segítéségével – vérbe fojtották a küzdelem mégsem volt hiába, hisz a nemzet fennmaradt, a fejlődés útjára lépett, s a régi feudális világot már nem lehetett visszaállítani.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A márciusi ifjak hittek abban, hogy a magyaroknak joguk van a nemzeti függetlenséghez, az önállósághoz, a szabadsághoz, a szuverenitáshoz. „Legyen béke, szabadság és egyetértés” hirdették. Ezek ma is aktuális elvárások.
Mi lesz belőlünk, magyarokból? tette fel a kérdést 1848. márciusában Széchenyi, aki ekként felelt:
„Mi lenne belőlünk egyéb mint dicső nemzet, mely hamvaiból kiemelkedve, mikor egész Európa bomladozik, az emberiség díszére most úgy fog állni a rend, béke és szabadság fölött őrt, mint hajdan a kereszténységnek volt védfala. Ha több lesz bennünk a hazafiság, mint az irigység, s több a polgári erény, mint a dicsvágy, én biz’ azt hiszem: lesz még a magyarbul valami, s pedig sok.”
Igen, rajtunk múlik, hogy mit fogadunk el a körülöttünk lévő világból, felismerjük-e a ránk leselkedő veszélyt, folytatjuk történelmi hagyományainkat, vagy elégünk a nemzeteket megsemmisítő globalizáció kohójában.
Mi jól tudjuk, hogyan is néz ki az, amikor Európa bomladozik, láthatjuk ezt nap mint nap a híradásokban, de mi magyarok, nem adhatjuk fel, nekünk más a küldetésünk, mi más civilizációk ütközőpontjában ma is a véderő szerepét kell, hogy betöltsük, de történelmünk során már oly sokszor megtapasztalhattuk, ezt hatékonyan kivitelezni csak az összefogás erejével lehet.
Ma nincs helye a széthúzásnak és ellenségeskedésnek, merítsünk hát erőt múltunkból, hisz ma sem vár ránk kisebb feladat, mint megvédeni a kereszténységet Európának, magunknak, mert csak így tudjuk megőrizni magyarságunkat.
Oly sokszor bebizonyosodott már, a történelem próbatételei egybekovácsolják a szíveket. Épp ezért tisztában kell lennünk azzal, hogy saját sorsunknak elsősorban mi magunk vagyunk az alakítói. Az elmúlt évtizedek arra tanítottak meg bennünket, hogy leginkább abban bízhatunk, amit mi magunk harcolunk ki. Ebben pedig megkerülhetetlen szerepe van politikai érdekképviseletünknek, pártjainknak, épp ezért nagy a tétje az előttünk álló április választásnak. Hisz nemcsak arról döntünk, ki lesz az az ember, aki bennünket képvisel a parlamentben, hanem arról is, milyen irányba megy az ország, engedünk a külső nyomásoknak és a keresztény gyökereiket háttérbe szorító németek, franciák sorsára jutunk, vagy megőrizzük nemzetállamunkat.
El kell döntenünk, fontos-e számunkra megmaradásunk, nemzeti értékeink, hagyományaink, vagy megelégszünk a globalizált, gyökerek nélküli világgal. Választanuk kell, azok kezébe adjuk a hatalmat, akik úgy vélik, kiüresedett a család, a nemzet, a haza fogalma, vagy 1848 örököseiként kiállunk függetlenségünkért, becsületünkért, megvédjük szabadságunkat, gyermekeink jövőjét biztos alapokra vagy lápi talajra helyezzük!
Ne feledjük, a magyarságot sosem rettentette el a külső veszedelem, történelmünk századaiban mindig tudtuk mi a dolgunk, kötelességünk, nem féltünk az igaztalan vádaktól, a rágalmazásoktól és a méltánytalan hazugságoktól, s ma sincs ez másképp. Kezdetben egyedül sem féltünk szembeszállni az európai ellenérdekekkel. Ma már egyre többen merik kimondani Európa vezető politikusai közül, a magyar kormány helyes úton jár és járt, amikor saját határait és nem utolsó sorban Európát, a kereszténységet védte a ránk zúduló menekültáradattal szemben.
Tisztelt Emlékezők!
A márciusi ifjakat, a forradalmárokat olyan erő, olyan erős nemzeti érzés, olyan hatalmas szabadság utáni vágy tüzelte, amely nem tántorította el őket a 12 pontban is megfogalmazott céljaik megvalósításától még akkor sem, amikor látták a velük szemben felsorakozó túlerőt. Ők tudták mit kockáztatnak, tudták, legdrágább kincsükkel, az Életükkel fizethetnek, de ennek ellenére kitartottak. A kezdetben elért alkotmányos sikerek jogosan táplálták a reményt, hogy Magyarország független lehet nagyobb véráldozat nélkül, de ez hamar illúzióvá vált.
„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”- szögezte le Kölcsey Ferenc. A forradalmárok szívében azonban mindvégig, még a megtorlás, bujkálás, emigráció időszakában is ott élt kitörölhetetlenül a magyar haza, a hon feltétel nélküli szeretete.
Hazánkban és szerte a nagyvilágban ezen a napon kokárdák jelzik a hősök tiszteletét, emlékeztetnek bennünket a márciusi ifjakra, a dicső csatákra, az emberfeletti küzdelmekre, Dávid harcára Góliáttal.
48 örök üzenete: a bátorság, kitartás, küzdelem, haza, összetartozás és igazság. Ezekből a szavakból, kell származtatnunk ma is feladatainkat.
„Legyen hü a nemzet önmagához; még mindent meg lehet menteni. Veszve csak azon nemzet lehet, a mely lemondott önmagáról.”– állapította meg Kossuth. Igen, a küzdelemben mindenki, akinek legszentebb volt a hon, kivette a részét, ki karddal, puskával, ki költészetével, ki fizikai erejével, ki tudásával, tapasztalatával. Ez az összefogás volt az, ami a bukás, a leverés ellenére sem engedte veszni a magyar nemzetet.
Úgy vélem, a látott műsor magában hordozza 1848/49 szellemi örökségét, hiszen a több éves Barót-Komló kapcsolat gyümölcsét láthattuk, a fellépő diákok bár valójában két országból származnak, mégis szívük egy, a magyarság szíve, egy célért dobog: nemzetünk fennmaradásáért, a barótiaknak sem könnyű odahaza, de a külső nyomások miatt ránk is egyre nehezebb feladat hárul idehaza. Mégis mindannyian ugyanazt látjuk fontosnak – nemzeti identitásunk megőrzését – ez, mely a nagy távolság ellenére is összeköt bennünket.
Wass Albert figyelmeztető soraival kívánok a forradalom és szabadságharc hőseihez méltó megemlékezést,: „Egyet ne feledjetek el: amíg magyarok vagytok s az ősi kultúr-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket! Hajrá Magyarország, Hajrá Komló!