Borbás István, vagy, ahogy többen ismerik városunkban Steve, több fronton méretteti meg magát az életben nap, mint nap: mesterfodrász, zenész és nem utolsó sorban édesapa. Fotó: Szabados Róbert

Zárás után látogattuk meg Steve-t, aki az egész napos hajászkodás után lerogyott fodrászszékébe, és mesélni kezdett.

Hogy miért lettem fodrász? – ismételte meg nevetve a kérdésem. Nincs mögötte semmi nagy történet – mosolyodott el. Egyszer nagyon rosszul vágta le a hajam egy fodrász, és azt gondoltam, helyre kell hoznom. Otthon a tükör előtt addig igazgattam, amíg nekem nem tetszett. A sokadik „de jó lett a hajad” észrevétel után, feltettem a kérdést magamnak: miért is ne? Azóta én is magamhoz járok.

Fontos a hobbi, de még fontosabb a szenvedély. A fodrászat és a zene tágabb értelemben, de ugyan úgy alkotóművészet. Alkotsz, felépítesz valamit, ami te vagy. Egy új frizura vagy egy új szám, ha elkészül, ugyan olyan elégedettséggel tölt el engem.

Mindig fejlődni kell és tanulni. Ez a hitvallásom. A fodrászatban ez a mestervizsga volt, a zenélésben meg egy új szintetizátor vásárlása. Ez egy zenész „betegség”, sose jó, amid van, mindig egy újabb, korszerűbb kell, és persze a rengeteg gyakorlás… Ha valamit jól csinálsz, azt mindig tudod jobban is csinálni. Én eléggé maximalista vagyok mind a munkámban, mind a zenélésben. Minden nyírás és fellépés egyben egy referencia is.

A zenélés iránti vágy már egész kis koromban alakult ki nálam. Zeneiskolába, vagyis inkább zenei előkészítőbe ötévesen kezdtem el járni, és egyből beleszerettem a zongorába. Eleinte a fellépéseim a kis karácsonyi műsoraimra korlátozódtak szűk családi körben, színházi szereplésekben. Általános iskola felsőben megalapítottuk az első bandánkat a King-et. A családi házunk nappalijában megtartott próbák lassan-lassan rendes – fizetős – fellépéseket eredményeztek. Zsebpénznek jó volt. Mindig azt játszottuk, ami éppen divatosnak, slágernek számított a zenei életben. Több kisebb banda után 18 évesen megalakítottuk a CS.Í.T zenekart. Több száz bulit lehoztunk együtt a közel 15 év alatt. Az is egy korszak volt – mondta nosztalgiázva, miközben pörgette fésűjét a kezében.

2006-ban megkeresett Vida Ferenc Fefe, hogy zenészeket keres a zenekarába a Vida Rock Bandbe. Pécsett volt a meghallgatás és 5 dalt kellett megtanulni rá.

Amilyen dicséretet akkor kaptam a Feritől, sosem felejtem el: „Te nem lejátszod a számokat, hanem eljátszod.” Így kerültem be az együttesbe.

Sok nagy ember mondta már; a hobbid és a munkád essen egymástól a legmesszebb. Ezt nyilván a cselekvések típusára értették, de nekem kilométerekben mérve is messze van egymástól, hiszen a jelenlegi együttesem győri kötődésű – mondta nevetve.

Pár évet átugorva 2016-ban szerveződtünk újra Orfeus néven. A fiúkkal közel 10 éve ismerjük egymást, együtt voltunk a Vida Rock Band-ben (Fery-Oszi-Csabi), kivéve a Petyát, ő egy ős Orfeus tag. Sokat köszönhetek a fiúknak, itt éreztem meg igazán mi is az a zenei profizmus. Egy győri bandáról beszélek, tehát finoman szólva sem egyszerű a helyzetem, ahogy azt már említettem. Az egyik bulink után odajött hozzám a szervező, és gratulált a műsorhoz. Hozzátette; látszik, hogy sokat próbáltok együtt, jól együtt van a csapat. Megfogtam a vállát és annyit mondtam: évi egyszer-kétszer!

Igen, nem könnyű. Itthon sokat gyakorlok egyedül a szomszédok örömére – közben nevet. Sajnos nem tudjuk máshogy megoldani a felkészülést a koncertekre a távolságok miatt, de mindent beleadunk, hogy 101%-osan álljunk ki a színpadra. Most jelent meg az új albumunk 14 számmal a Metal Hammer cd mellékleteként „Színház a világ” címmel. Kovács Fery írta a dalokat, de mindenki beletette a magáét hangszerileg, így lett kerek.

Próbálok annyi időt tölteni a fiaimmal, amennyit csak lehet – felelte arra a kérdésre, hogy miként fér ebbe az életmódba a család. Az egyik fiam Győrben szakközépiskolába, a másik Budapesten egyetemre jár. Büszke is vagyok rájuk. Vannak közös nyaralások, de van, hogy együtt is zenélünk az idősebbikkel.

“Ennyi rólam dióhéjban” – köszönt el, és leengedte mögöttünk a fodrászat redőnyét.