Az 1956-os forradalom és szabadságharc 61. évfordulóján tartott megemlékezés Polics József polgármester mondott ünnepi köszöntőt. A városvezető Komlói Színházban elmondott beszédét olvashatják az alábbiakban.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Köszöntöm Önöket a magyar nemzet legszentebb szabadságharcának ünnepén, ma arra forradalomra emlékezünk, mely eredményeképp magyarságunk nem szégyen, hanem dicsőség. Október 23-a nemcsak egy piros betűs nap a naptárban, hanem ettől sokkal több, ezen a napon egy nemzet fogott össze, az ország szinte egy emberként lépett fel a szabadságáért, így vált a magyar szabadságszeretet, a magyar élni akarás jelképéve.
„Hol zsarnokság van: mindenki szem a láncban, Belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy. / Mert ott áll eleve sírodnál / ő mondja meg ki voltál / porod is neki szolgál.”– vallott Illyés Gyula szemléletesen az akkori helyzetről. Épp ezért, a magyarság 1956-ban nem tehetett mást, mint fellázadt az önkény ellen, mert félelem nélkül, szabadon akart élni.
ELÉG VOLT! Tán ez fejezte ki a legjobban ötvenhat hangulatát. Elég az elnyomásból, a kiszipolyozásból, a megalázásból, a nemzeti hagyományok sárba tiprásából. Elég!
„A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.”- állapította meg Mindszenty József.
Egy 9 milliós nép, amely talpra tudott állni Trianon megismételt nemzetgyilkossági kísérletéből, s amely még egyenes gerincű, erkölcsi tartással bíró tagjaira támaszkodhatott, az egyik pillanatról a másikra szerveződött spontán szabadságharcos sereggé.
Olyan sereggé, akik képesek voltak szembeszállni a világ legfélelmetesebb hadseregével; olyan egységes nemzetté kovácsolódva, ahol élelemmel megrakott teherautók érkeztek a fővárosba vidékről, pedig ott sem volt sok a kenyér, de a vidékiek tudták, hogy a harcolók éheznek. Az 56-os forradalom megmutatta, hogy a kibékíthetetlennek beállított osztályellentéteket is képes felülírni a nemzeti összetartozás.
„A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult” – fogalmazta meg Bíbó István.
Tiszta volt ez a forradalom , a szó legnemesebb értelmében, hisz a forgalmas pesti utcán nyitott ládában gyűltek a bankók az elesettek családjainak megsegítésére és nem kellett őrt állítani mellé, vagy a betört pékség kirakatából az éhező srácok sem vették el a kenyeret, mert ezt a forradalom tisztasága nem engedte. A korabeli képeken láthatjuk, ahogy készítik a benzines palackokat, melyekkel gyermekek robbantják a tankokat; s láthatjuk az áldozatokat: sokan fiatalon – vagy éppen gyermekként – adták életüket a szabadságért.
Örkény István így vall erről a napról: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között.
Az összefogott nemzet két dologban egyetértett: véget kell vetni a kommunista diktatúrának és a szovjet megszállásnak. Ezért küzdött a miniszterelnökséget vállaló Nagy Imre, ezért fogtak fegyvert a „pesti srácok”, ezért lobbantak fel a forradalom lángjai az ország legkülönbözőbb szegletében.
„Ruszkik haza!” – zengett a jelszó országszerte, és néhány napig úgy tűnt, a szovjet csapatok valóban kivonulnak az országból. Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és deklarálta az ország semlegességét. Hamarosan kiderült azonban, hogy a szovjet csapatok kivonása Budapestről csupán taktikai lépés volt. November 4-én a szovjetek megállíthatatlan offenzívát indítottak hazánk ellen.
A forradalom résztvevői joggal érezhették úgy, történelmet írnak, a forradalmat ugyanis leverték, de 1956 októbere hazánk történelmének egyik legsötétebb időszakának, a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett sztálinista diktatúrának mégis véget vetett, annak a kornak, amikor senki sehol sem volt biztonságban, a munkahelyeken, az iskolákban, az utcán, sőt, még saját otthonaikban sem. Ezrek kerültek hamis, időnként teljesen abszurd vádakkal az ÁVH hírhedt börtöneibe, ahol kínzások, sokéves börtönbüntetés vagy éppen halálos ítélet lett a részük. Családok százait telepítették ki lakásaikból, és ezreket zártak bírósági ítélet nélkül évekig internáló- és kényszermunka-táborokba.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1956-szellemisége, céljai, eszközei az idők folyamán átalakultak, de jelen vannak ma is mindennapjainkban. Ma – szerencsére – nem kell fegyverrel harcolnunk a szabadságért, de most is arra kell törekednünk, hogy nemzeti öntudatunkat megőrizzük, hisz a hősök örökéből jól tudjuk, egy nép csak akkor lehet büszke múltjára és jelenére, akkor lehet sikeres jövőjében, ha hazugságoktól mentesen, a maga erejéből és hitéből táplálkozva építi fel országát.
Nem felejthetjük el soha, hogy a magyar nép volt az első, amely a szovjet érdekzónában ki mert állni az általa vallott igaz és helyes út mellett. A forradalom leverését követően évtizedeket kellett várnunk arra, hogy annak céljai teljesüljenek, ma végre szabad, demokratikus országban élhetünk: gyermekeink nyugodtan mehetnek iskolába, hazánk nem feledve hitét olyan országgá lett, amely képes megvédeni minden polgárát, sőt napjainkban Magyarország a legbiztonságosabb európai országok közé tartozik.
A pesti srácok és lányok nem voltak különleges teremtények, csak egyszerűen szabadság- és hazaszerető emberek, akiknek elegük lett a politikai bűvészkedésből, ők „szocialista demokratizmus” helyett valódi demokráciát, „szocialista törvényesség helyett” valódi törvényességet a „Moszkvával való kapcsolatok lenini elvek szerinti rendezése” helyett nemzeti függetlenséget akartak, akiket a szabadságvágyuk vezetett.
Történelmünk ezen időszaka megtanított bennünket arra is, hogy csak magunkra, nemzeti összefogásunkra számíthatunk. Hisz jól tudjuk, a világ ugyan szimpátiával figyelte nemzetünk függetlenségi harcát, segítségre mégsem számíthattunk, hiszen mindenki tétlenül nézte, hogy fojtják vérbe a magyar forradalmat.
Igen, ezt az őszinte, jóakaratú, tiszta forradalmat és nemes szabadságharcot fojtotta vérbe a megszálló szovjet hatalom, hogy ránk erőszakolja a tőlünk idegen, embertelen és értelmetlen, hazugságra épülő önkényuralmi rendszerét.
A katonai erővel levert forradalom és szabadságharc után ismételten berendezkedő szovjet típusú diktatúra elől közel 200 ezer magyar indult útnak a Nyugat felé egy jobb élet reményében, hátrahagyva otthonát, hozzátartozóit és jobbára vagyonát is, hogy több hónapos tábori életnek nézzen elébe. Sokan párhuzamba állítják napjaink eseményeit az 1956-1957-es magyar menekültekkel, ám a két korszak, a két jelenség nem hasonlítható össze annak ellenére, hogy rendelkeznek közös vonásokkal. Gyakorlatilag távozott a magyar értelmiség színe-java: ez alatt elsősorban a magasan képzetteket lehet érteni – orvosokat, mérnököket, közgazdászokat és szakképzett munkásokat, valamint az egyetemistákat, vagyis az értelmiségi utánpótlást. Nem véletlenül hangzott el az Egyesült Államok szenátusában a következő mondat, amely az amerikai földön letelepült magyarokra vonatkozott: „Ez a legjobb minőségű bevándorló csoport, amely valaha is az Egyesült Államokba érkezett.”
Tisztelt Emlékezők!
Szabadságharcos nemzet vagyunk, történelmünk során többször bebizonyítottuk, a magyarok sohasem mondanak le a szabadságról, nem törődnek bele az elvesztésébe, és a legreménytelenebb helyzetben is elő tudják varázsolni.
Ezt tettük 1848-ban, aztán 1956-ban is, „a nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya – vélekedett Tamási Áron.
Nem feledhetjük, 1956-ban együtt dobbant meg az ország szíve. Épp ezért fontos hát emlékezni rá, erőt meríteni üzenetéből. Amikor ezekre a nagyszerű napokra emlékezünk, nem felejthetjük el, hogy ’56 utóéletében mekkora szerephez jut a kollektív felejtés is, melyet annak ellenére, hogy közösségi amnézia, mégis egyéni szempontok vezérlik.
Wass Albert ekként figyelmezet bennünket:”Tudjuk jól, hogy régi sebeket feltépni sosem népszerű cselekedet. Mindazonáltal a jövő érdekében fontos, hogy ne feledjük, kik a jók és kik a rosszak.
Magyarország történelmében, ahogy bármely más nép történelmében is, vannak hősök és vannak hóhérok. A nemzet, de az egész emberi faj sorsa is attól függ teljes egészében, hogy a jövőben e
kettő közül melyik lesz hatalmon.”
Fontos, hogy mindannyian tisztában legyünk az 1956-os forradalom sokrétű és sokszínű üzenetével, melyben helyet kap a nemzeti egység, bátorság, önfeláldozás, példamutatás. 1956 a magyar nép legszebb hitvallása a szabadság mellett, a forradalmárok megmutatták: nem kérnek a hamis és torz ideológiákból, nem kérnek a megalázó szolgaságból, ők szabadok akarnak lenni.
Nekünk, magyaroknak újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságunkért és függetlenségünkért. Mi, mai magyarok sokat tanultunk ’56-ból. Megtanultuk, hogy jobb, ha nem várunk senkire. Saját magunkért nekünk kell kiállni, saját magunkért muszáj kiállnunk! A magyarok szabadságát rajtunk kívül senki más nem tudja, és nem is akarja kivívni.
A kereszténységünk, szabadságunk, nemzeti identitásunk megmaradása rajtunk áll. Hőseink példájából tudjuk, nincs mitől félnünk, összetartó társadalommal, tenni akaró nemzeti közösséggel meg tudjuk védeni hazánkat, le tudjuk törni a belső és külső bomlasztó erőket.
Erős és európai Magyarországot kell építünk. Olyan Magyarországot, amely képes megvédeni a kultúráját, nemzeti értékeit és hagyományait, s az állami létét jelentő határait egyaránt. Csak ekkor mondhatjuk el, hogy 1956 hőseinek áldozatvállalása nem volt hiábavaló. Bármilyen rohanó világban is élünk, bármilyen formában – akár leplezetten – jelentkeznek a veszélyek egy adott korban, mindig arra kell törekednünk, hogy lássuk az igazat, és nemzetünk fontos értékei mentén építsük, formáljuk a közösséget. Forradalmaink és szabadságharcaink mindig arról szóltak, hogy kiálltunk a magyarság nemzeti ügyeiért, szabadságunkért. A jelenkor kihívásaira – a népvándorlásra, a nemzetállamok felszámolására irányuló törekvésekre – válaszul bátran hangot kell adunk annak, mit gondolunk Európa és hazánk jövőjéről, egységesen és minél többen ki kell állunk szülőföldünkért, nem szabad teret adnunk azoknak a törekvéseknek, amelyek idejétmúltként tekintenek a nemzetállamokra. Mi magyarok, jól tudjuk, épp azért maradhattunk fenn a Kárpát-medencében mert erős gyökereink vannak, mert a legnehezebb időszakokban sem veszítettük el hitünket, képesek voltunk kivívni szabadságunkat! Ma sincs kisebb feladatunk mint megvívni saját szabadságharcunkat, összefogni Soros György és társai ellen.
Wass Albert útravaló gondolataival kívánok Önöknek méltóságteljes emlékezést: „A szabadság nem koldusok tarisznyájába való alamizsna. Meghalni érte dicsőség, az igaz, azonban nem elég még ahhoz, hogy szabaddá tegye az életben maradottakat, ha azok nem vállalják, a rájok eső részt. Mert a szabadságot, magyarok, ki lehet vívni valahogy azzal, ha sokan meghalnak érte, de megőrizni csak akkor lehet, ha minden ember, aki életben maradt, élni is tud ám érette, napról-napra, kemény munkával és tiszta becsülettel. Mindössze hőseinek halála árán, ingyen kegyelemből, még nem nyert szabadságot magának nép ezen a földön, s nem is fog soha”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Hajrá Magyarország! Hajrá Komló!