A július 31-augusztus 4-ig tartó út során 1800 km-t tettek meg Máramaros és a festői Radnai-havasok vidékén a Rákóczi Szövetség komlói szervezetének tagjai.
Komló-Nagykároly-Érmindszent-Koltó-Nagybánya-Desze-Máramarossziget-Borsa-Borsafüred-Bethlen-Válaszút-Kolozsvár-Zilah–Nagyvárad, hogy csak az út főbb állomásait említsük.
Városok, melyekről eddig csak a történelem-és irodalomkönyvek lapjain olvashattunk, s a Radnai-havasokat is csak a Hazajáró filmkockáiból ismerhettük. Megannyi helyszín, megannyi emlék, megannyi élmény.
Mindjárt az első a nagykárolyi Károlyi-kastély volt. A kastély parkjában az árnyas fák alatt emlékeztünk meg a főúri család híres tagjairól. Itt található a volt piarista rendház és gimnázium, ahol Ady Endre is tanult, és itt volt vármegyei jegyző Kölcsey Ferenc. A volt zárda előtt a Petőfi-szobor árulkodik arról, hogy itt ismerkedett meg Petőfi Sándor Szendrey Júliával 1846. szeptember 8-án egy megyebálon. És a hírességeknek még nincs vége, hiszen Kaffka Margit is itt született.
Nagymajtény után aztán irány Koltó, a „színmagyar” falu, ahol az első éjszakát töltöttük. Vendéglátónk határtalan szeretettel és lakodalmat idéző ételmennyiséggel várt bennünket.
Másnap reggel Helénke, a Teleki-kastély gondnoka, s egyben idegenvezetője várt bennünket a kastélyban. Lelkesen mesélt többek között arról, hogy itt töltötte 1847. szeptember 9. -és október 19. között Petőfi Sándor és Szendrey Júlia a mézesheteket, és ahol sok új vers született, többek között a magyar irodalom egyik remeke: a Szeptember végén. A Petőfi-szobrot beborító nemzeti szalagok közé mi is kötöttünk egyet, s már indultunk is Nagybányára, ahol a nagybányai Rákóczi Szövetség egyik tagjával volt találkánk az óvárosban. Az ő vezetésével ismerkedtünk a nagyváros látnivalóival. Az árnyékban is 40 fokos hőség ellenére megnéztük a Hunyadiak korában épült Szent István-tornyot, a Szentháromság-templomot, az Erzsébet-házat (Szilágyi Erzsébet lakott itt). A helyi múzeumot, ahol a híres festőiskola tagjai alkottak sajnos nem tudtuk fölkeresni, mert zárva volt. De nagy örömünkre sikerült bejutnunk az evangélikus templomba, s ott nem csupán a helyi lelkész lelkes előadását hallgathattuk meg, hanem megcsodálhattuk Iványi-Grünwald Béla oltárképét is.
Még maradnánk, hiszen lenne miről beszélgetni, de a környék híres fatemplomai közül is szeretnénk megnézni néhányat.
A nagy meleg, s a magyar mértékkel útnak nem nevezhető hegyi bukdácsolás autót s utast egyaránt kimerített, de végre elértük Borsafüredet, a következő szálláshelyünket. A látvány mindenért kárpótolt. A Radnai-havasok lábánál található település télen az ország egyik síparadicsoma, de most is sok a turista, hiszen számos gyalogtúra kiindulóhelye. Mi is felhúztuk a bakancsot másnap reggel, s előbb egy felvonó segítségével tettük meg az út egy részét, majd gyalogosan folytattuk egészen a Lóhavasi-vízesésig, amelyik a maga 80 méteres magasságával Erdély egyik legnagyobb vízesése. Tudtuk, hogy valahol a közelben húzódnak az 1940-es visszacsatolás után épült Árpád-vonal megmaradt romjai, ezért fölkerekedtünk, hogy megnézzük azt. Utunk az 1416 méter magasan fekvő Priszlop-hágón keresztül vezetett. Ez a hely volt Erdélyben, (a Trianoni békeszerződésig) Máramaros és Beszterce-Naszód vármegyék határa. Sajnos útbaigazítást senki sem tudott adni, mert ezen a vidéken már alig élnek magyarok, s ottjártunkkor legfeljebb a most épülő monumentális ortodox templomból kilépő pópától tudtunk volna segítséget kérni. Annál nagyobb volt az örömünk, amikor a hegytetőn rábukkantunk a romokra.
Negyedik nap útban Zilah felé először Válaszúton időztünk többet. Kötelező felkeresni Kallós Zoltán népművészeti gyűjteményét, így mi is megtettük. Már az első teremben ismerősre bukkantunk: Andrásfalvy Bertalan portréja nézett le ránk. Büszkén említettük, hogy a híres néprajztudóst személyesen ismerjük. Megemlékeztünk arról, hogy itt „született” a táncház mozgalom és ugyancsak Válaszút a szülőhelye Wass Albertnek is.
Kolozsváron a hőség már-már elviselhetetlen volt. Jólesett hűsölni a Szent Mihály-templomban. Megnéztük Mátyás király szülőházát, s a Farkas utcai református templomot. A Babeș-Bólyai Tudományegyetemnél megemlékeztünk az egykori híres tanítványokról. Közülünk többen csak azért vállalkoztak az útra, hogy személyesen megcsodálhassák Fadrusz János Mátyás király emlékművét.
Zilahon „királyi” szállásunk volt a szó valódi és átvitt értelmében is. A Hotel Royal egyedüli alkalmazottja mindent megtett a kényelmünkért, de sajnos a nagy meleget enyhíteni ő sem volt képes. Ady Endrére gondoltunk, aki egykor ebben a városban tanult, s fájón idéztük föl, hogy ha élne ma már ő is csak elvétve hallana magyar szót. A nagyváradi főtér körül egy tiszteletkört tettünk, s elhatároztuk, hogy legközelebb az Erdéllyel való ismerkedést innen folytatjuk tovább. Ez a város, amelyik egykor pezsgő szellemi életéről volt híres, s ahol annyi nagyság megfordult, több időt érdemel.
Utunk véget ért, de az élmények feldolgozása csak most kezdődik. S bár kirándulásunk helyszínein, kevesebb magyar él, mint Erdély más területein, azt elmondhatjuk, hogy magyar emlékekből, s kivált vendégszeretetből nem éreztünk hiányt.