Emléktábla-avatással búcsúztak a közelmúltban a Nagy László (korábban: Kun Béla) Gimnázium egykori és jelenlegi tanárai, diákjai az intézmény épületétől, mivel a következő tanévet már Szilvásban, a szakközépiskolai tömbben kell megkezdeniük a tanulóknak. Az iskola udvarán gyülekezők népes tábora valóban egy nagy család látványát nyújtotta, hiszen a tízen- és huszonévesek között nosztalgiáztak a szülő-, nagy- és dédszülőkorú volt gimnazisták is. Elfogódottan, együtt hallgatták tanáraik búcsúzásnak szánt gondolatait, diáktársaik ezen alkalomra válogatott vagy írt dalait, verseit.
Ady Endre abszolút találó sorai után, melyeket Fajcsi Ferenc tolmácsolt – „De elcsitult a jókedv-förgeteg/ S helyére ült a döbbent némaság:/ Köröttünk már az Élet csörtetett.” -, Gutermuth Henrik nyugalmazott pedagógus a nem könnyű kezdetekről beszélt, kiemelve azok érdemeit (sokakét, Sütöri Páltól Lóránt Péterig), akiknek köszönhető volt a gimnáziumi oktatás elindítása. 1953 tavaszán Csordás Jánost megbízták az iskola megszervezésével, majd igazgatásával. Akkor két tanulócsoporttal, 49 fiúval és 42 lánnyal kezdődhetett meg a gimnáziumi oktatás az akkori belvárosi iskola épületében. A fokozatosan növekvő létszám miatt az 1955-ben indult tanévben már a Fürst Sándor utcai Általános Iskolában fogadták a tanulni vágyó fiatalokat, 1959. március 21-én pedig az Állami Általános Gimnázium felvette Kun Béla nevét. Később elmaradt az állami és általános, így 1990-ig Kun Béla Gimnáziumként, majd Nagy László nevével működött az intézmény, amely fél évszázadig kiválóan szolgálta a gimnáziumi oktatás céljait, őrizte a „kunbélások” és „nagylászlósok” város és országszerte köz- és elismert szellemiségét.
Ezért is érezték a búcsúztatására összegyűltek, hogy sokkal több ez a fájó esemény egy épületváltásnál. Ahogy a Harka Jenőtől elhangzott Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk versének sorai is kifejezték: „Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,/ Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,/ Elfut a perc, az örök Idő várja,/ Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána…”.
Dr. Szabó Jánosné – aki 1964-től nyugdíjba vonulásáig a gimnáziumban tanított és 77-től 84-ig igazgatója is volt az intézménynek – arról is beszélt, hogy „a Kun Béla Gimnázium Baranyában, de az országos ranglistán is előkelő helyeken szerepelt tantárgyi-, kulturális- és sportrendezvényeken egyaránt. Továbbtanulási eredményeink is kimagaslóak voltak. Nagy szerepet kaptak a szabadidős programok, hagyományok születtek, formálódott az iskolaközösség.., mindez alapja volt a „kunbélás”, majd „nagylászlós” öntudatnak. Mindig volt és van egy stabil magja tantestületünknek, akik pályakezdésüktől nyugdíjba vonulásukig itt tanítottak, továbbá az iskolai munka folyamatosságát, a hagyományok tiszteletét, annak továbbvitelét az is segítette, hogy sok egykori diákunk jött vissza kollégának”.
Csizmadia Sándor saját dalaival búcsúzott iskolájától, Guzmics Imre pedig a Honfoglalás című film betétdalának lélekemelő sorait énekelte és gitározta. „Kell még egy szó,/ mielőtt mennél./ Kell még egy ölelés,/ ami végig elkísér…”. Nehéz volt a búcsúzás Deli Andrásnak is, aki 1966-ban iratkozott be a gimnáziumba és 1974-től már ő tanította itt diákjait. Ironikus humorral átszőtt, de komoly gondolatokat fogalmazott meg: „Meggyőződéssel állíthatom, hogy tanítványaink túlnyomó többségét értelmi képességei és emberi kvalitásai alapján is nyugodt lélekkel engedhetjük ki kezeink közül az érettségi vizsga után. Épp ezért fájó, hogy egy ilyen jól működő szellemi és érzelmi közösséget kell kimozdítani megszokott környezetéből” – mondta.
A gimnáziumban átélt személyes emlékekkel indította záró búcsúbeszédét Hoppa József az intézmény utolsó igazgatója is, aki az előtte szólt kollégájával érettségizett együtt, majd 1981-ben ő is visszatért a szeretett iskolába tanítani. „Az a szellemiség, ami áthatotta ezt az intézményt, szinte mágnesként vonzotta vissza a volt tanítványokat, így engem is. Ennek köszönhető, hogy szinte észrevétlenül öröklődik generációról generációra az a szemlélet, ami mindig is családiassá tette az iskolát, ami az emberi kapcsolatoknak, tanár-diák viszonynak mély értelmet adott. …Itt mindenki előtt ünnepélyesen kijelentem, hogy átvisszük „szerelmünk a túlsó partra”. Emlékezetünkben átvisszük az alma mater osztályait, folyosóit, tanáriját, tornatermét, parkját, amelyek nagyon fognak hiányozni mindannyiunknak. …Tanárok és diákok közösen ígérjük, hogy itt legbelül átvisszük azt az értékrendet, ami a „kunbélást kunbélássá”, a „nagylászlóst nagylászlóssá” tette” – jelentette ki.
A gimnázium épületének búcsúztatásán volt diákként – a fent említetteken kívül – közreműködött még Korbuly István, Pánovics András, Nagy Ernő karnagy irányításával az egykori kórustagok kis csoportja, valamint Budai Attila, aki az épület bejáratának falán elhelyezett emléktábla leleplezése alatt trombitáján az Il Silencio-t fújta. A jelenlévők a tábla alatt gyertyát gyújtottak, és utoljára, emlékeket felidézve tértek be a termekbe, nézegették a régi, sok esetben már megfakult fotókat az érettségi tablókon. Egy-egy csoport tagjai a folyosókon összetalálkozva örömmel üdvözölték egymást és tanáraikat, előhalászták a múlt vidám történeteit, izgalmas pillanatait, hogy aztán az udvar fái közül még egyszer visszapillantsanak szeretett épületükre, diákéveik kedves színhelyére. Ez a kötődés nem mulandó, ezt nem veheti el senki, mert örökre bennünk él – mondták.