A Nagy László Gimnázium tanulói – a Gimnáziumért Egyesületnek köszönhetően – az idei évben négy alkalommal vettek részt a Komlói Színház ifjúsági bérlet előadásain. Akadt, aki az egyik előadáson, és akadt olyan, aki a másikon nem tudott vett részt venni. Ahogy éppen a diákok ideje, egyéb elfoglaltsága engedte. Én végignéztem mindegyiket, így általam kaptok egy képet, de ez semmiképp sem általánosítható. Ez csupán egy vélemény.
Az első előadás remekül indult. Kicsit nehezen lehetett ugyan követni azt, hogy ki mit játszik éppen, mert egyetlen színész több szereplőt is megjelenített. Mégis hamar belerázódtam. (A diákokkal történő utólagos beszélgetésekből az derült ki, hogy nekik a jelenetváltással voltak gondjaik, ill. az előbb említett „egy színész-több szereplő” problémával.)
A darab címe egyetlen „T” betű volt. Nekem egyből a „tanuló” szó ugrott be. De másoknak az alábbiak: „T-Tóth, Tőkés, Tanuló, Time, Zsákutca táblája, A múlt idő jele…” És folytathatnánk még a sort. A műfaj meghatározása is érdekes volt: „közérzet-játéknak” titulálták a darab készítői. (Szereplők: Tóth János Gergely, Tőkés Nikoletta, dramaturg: Gyulay Eszter, rendező: Scherer Péter)
A darab egy fiúról szól, aki –úgy tűnik– nem találja a helyét. Vagy ő nem érti meg, hogy mit is várnak el tőle a körülötte lévők (barátnő, tanár stb.); vagy ő maga nem tudja „jól” elmondani, elmagyarázni a többieknek, hogy mi a helyzet, így aztán nagyon gyorsan kiállítja magáról azt a bizonyítványt, hogy alkalmatlan az emberi kapcsolatokra. De belül máshogy érez. Belül ő másmilyen. Egy fiú, aki egyedi és mégis átlagos. „Rájön, hogy nem mondhatja meg neki más, hogy mit kezdjen az életével. Nem élheti más elképzelését.”
Nagyon tetszett, hogy ez a darab igazán interaktív volt! Legjobban a szomszédasszonyos jelenet tetszett, amikor a fiú leáztatta a kádból kiömlő vízzel az alatta lakót. És felállították sorban az ott ülő diákokat, összecsukták a széküket, többen aktívan segédkeztek a felmosásban.
Tetszett, hogy a darab végét nyitva hagyták. Nem volt teljesen lezárva. Az előadásról így nyilatkozott Scherer Péter: „…Nagyon tetszik a gondolkodásmódjuk, az a nyitottság és bátorság, ami a tinédzsereket jellemzi. Ahogy megpróbálják feldolgozni a világot. Úgy vettem észre – ez most nyilván álszerénységnek hangzik, – hogy ezek a darabok nagyon is jól megmozgatják és beindítják a fantáziájukat. (…) Ez egy komplex program. Ehhez a darabhoz egy pszichológust fogunk hívni. A feldolgozás lehetőségeit is szeretnénk megmutatni, nem csak a kiúttalanságot.” Így is volt, a darab után egy pszichológus volt a segítségünkre a beszélgetésben.
A második színdarabot –ez már az volt!- maga Háy János írta át bábszínpadra. Így lett „A bogyósgyümölcskertész fiából” „Az ablak”. (Írta: Háy János, dramaturg: Tóth Zoltán, játsszák: Vadon Judit, Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Papp Melinda, Tölgyfa Gergely m.v., Komlóczi Zoltán m.v.)
Számomra ez volt a leginteraktívabb előadás. Azáltal, hogy körben ültünk, és a szereplők már bent voltak a színpadon. És miközben elkezdte mondani a szövegét a fiú, hirtelen megmozdultak a többiek is: volt, aki chipsszel kínálta a körülötte ülőket, volt, aki rágóval, és volt, aki üdítővel stb. A hirtelen szerepváltásokat a darab előadói bábfigurákkal oldották meg: az anyát, az apát, az iskolaigazgatót úgy jelenítették meg, hogy maguk elé tartottak egy-egy bábfejet.
A másik, ami nagyon tetszett, hogy pl. láthattunk-hallhattunk egy komplex ballagási ünnepélyt – vonulásosostul, ballagási szövegestül.
A végén egy kisebbfajta értekezést hallhattunk az időről, amely így is, úgy is elszalad. Az előadás központi témája ugyanis a 18. életév betöltése és a középiskola befejezése után a felnőtt-életbe kilépő fiatalok „kapunyitási pánikja”.
És igen, szerepe volt az ablaknak is darabban, de hogy mi, azt nem árulom el!
Ehhez az előadáshoz is tartozott volna egy foglalkozás, de mivel nagyon sokan elmentek, így „csak” beszélgettünk. De ez is nagyon megérte!
Részlet Háy János „A bogyósgyümölcskertész fia” című művéből: „Szóval baromi szar 18-nak lenni… Na persze sokkal jobb! Végre vehetsz sört, meg cigit. Anélkül, hogy beszólnának. De… Ennyi! És tényleg ennyi. Kevesebb a kiskapu. Szart. Hülyeség ez az egész. Ezt várni. Minek. És most mi lesz. Semmi. Itt ülök a sarkon és várom a többieket. Este van. Kedd. Szokásos kedd. Bedobunk pár sört és várjuk a semmit!”
A következő előadás egy pódiumest volt Wass Albert életművéből, „Silentium – A csendtől a szóig” címmel. (Szerkesztette: Bánffy György; előadta Ács Tamás és Papp Attila.)
Nekem ez az előadás tetszett a legkevésbé, mivel ez hasonlított leginkább egy igazi, valódi színházi előadáshoz. Bár annak, aki úgy szeret színházba járni, hogy „ő akar kapni, őt szolgálják ki”, azaz csak be szeret ülni egy előadásra, és nézőként akar részt venni azon, annak ezt az előadásformát ajánlom. De még mindig ott van a téma, amely nem biztos, hogy éppen érdekel egy 16-20 éves diákot. Nyilván nem tudom, mert nem végeztem szélesebb kutatást.
Hallhattunk prózai és verses írást Wass Alberttől: Adjátok vissza a hegyeimet!, A szentek zendülése, Elvásik a vörös csillag, Átoksori kísértetek, Záróvers, Ki a magyar?, Nagypénteki sirató, A láthatatlan lobogó, Miatyánk, Te és a világ, Hontalanság hitvallása, Üzenet haza.
Az utolsó előadás szintén remek volt! „Örkény István: Egy perces történetek” (Így külön írva!) címmel futott ez az interaktív, groteszk, irodalmi csemege. Valóban az volt! Úgy elrohant a kb. 45-50 perces előadás, hogy úgy éreztem: jóformán még el sem kezdődött.
Az elején egy-egy közvélemény-kutató szerepébe bújtak bele a színészek, és úgy faggattak bennünket bizonyos kérdésekről. Kézfeltartással kellett jelezni azt a választ, amellyel egyetértünk. Aztán bármit mondtunk, nyilván ők más számot mondtak. (Aki némi áthallást érez bármilyen jelenleg folyó közvélemény-kutatással, nyilván a véletlen műve…)
Ezt követően bevezettek bennünket a színpadra, ahol ígéretüknek megfelelően elmondták a közvélemény-kutatás eredményét. Amely –hangsúlyoznom kell: Örkény kora– csupa pozitívumot tartalmazott, olyan válaszlehetőségekkel, amelyek nem is szerepeltek az eredeti kérdéseknél.
Nagyon kevés díszlettel dolgoztak: jóformán egy állványon elhúzható függöny volt az összes díszlet meg néhány jelzésszerű kellék.
Nagyon jól kiválasztott egyperces novellákkal (pl. Használati utasítás; Arról, hogy mi a groteszk; Makacs sajtóhiba; Sokszor a legbonyolultabb dolgokban…; A színész halála; Az autóvezető) sikerült megidézni Örkény korát úgy, hogy közben tanulni is lehetett az előadásból.
Szerintem a szereplők (Telepó Zsófia, Madár Tamás, Quintus Konrád) messze fölülmúlták, amit vállaltak, sőt az előadás közben csemegéztünk „a szocialista társadalom olyan szórakoztató alkotásaiból, mint a Zaporozsec személyautó és a Holnapi Újság”.
És ne feledkezzünk meg Örkény Istvánról sem, aki szerint:
„Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!”