„Visszasírjátok még a gimnazista éveiteket” hajtogatta nap mint nap drága osztályfőnökünk, hogy kizökkentsen minket a serdülőkor lustaságából, és aktívvá tegyen minket az iskola életében. Akkor azt hittem, nem hiányozhat, hogy a tanulnivaló mellett mindig volt valami feladat, rendezvény, osztályprogram, amire készülni kellett. És mégis…
Közel harmincéves fejjel belegondolva, tényleg igaza lett. Megtudtuk: a mi óriási iskolai gondjaink – az év végi vizsga, a témazárók, a váratlan és mindig rosszkor jövő röpdolgozat, a rendezvények szervezése-, a komoly szerelmi bánatok, az iskolatársakkal való konfliktusok, mind csak bemelegítés volt az élethez. Aktív felkészítés, amelyet mi nyolc éven keresztül élvezhettünk ugyanabban a közegben élve, látva egymást felnőni. Nem csak külső szemlélők voltunk, hanem befolyásoltuk is egymás életét, hol akarattal, hol akaratlanul.
Ezért aztán 2013. március 14-én én úgy léptem be az iskola épületébe, hogy örültem minden ismerős arcnak, aki velem szembe jött, hisz az életem része volt egykor. Még ha nem is volt a legjobb barátom, vagy nem volt róla más emlékem, mint hogy akkoriban kint állt a zsibongó egyik sarkában a szünetekben, ezen a találkozón mosolyogva köszöntünk egymásra.
Sajnálom azokat a diákokat, akiknek csak négy évük van arra, hogy a gimnazista társaikkal és tanáraikkal emlékeket gyűjtsenek. Sose lesz annyi felidéznivalójuk, mint nekünk. Úgy éreztem a nyolcosztályos tagozat találkozóján, hogy nem telt el tíz év a ballagásunk óta. Sok emberrel tartom a kapcsolatot a mai napig is, de akikkel csak ritkán találkoztunk, azokkal szemben sem volt olyan érzésem, mintha idegenek lennének. Ismertük egymást, együtt váltunk azokká, akik vagyunk. Ez abból is látszódott, hogy a délutáni játszási daléneklési „versenyre” egy félórányi beszélgetés után összeálltunk, hogy próbáljunk. Nem kellett hosszasan gyakorolni. Én tíz éve nem énekeltem el a megszokott kis népdalunkat, szerintem mások se nagyon, mégis úgy szólalt meg az énekünk, ahogy gondolni sem mertem volna.
Nekem olyan volt a találkozó napja, mint egy tanításmentes napunk tíz évvel ezelőtt. Nem tudom a többiek, hogyan élték meg, de az biztos, hogy szomorkodni senkit sem láttam, csak amikor búcsúzkodtunk. Osztálytalálkozót szervezhetünk mi magunk is, amikor csak rászánjuk magunkat, de ilyen hangulatot, megható megemlékezést, iskolai szintű nosztalgiázást csak akkor élhetünk át, ha a közös erők összefognak, hogy egy időbe, egy helyre toborozzák a nyolcosztályos gimnázium összes évfolyamát. A tagozat nyolcasa végtelenjellé változott a bejáratnál minket köszöntő transzparensen. A végtelen a formáját idézte meg az emeletről belógó Möbius-szalag is, amelynek különlegessége, hogy csak egyetlen oldala van, és erre most az összes tanuló neve felkerült. A lépcsőházban körben is a tagozat összes osztályának névsorát olvashattuk osztályfőnökökkel együtt 1991-től 2013-ig. Emléktáblát avattunk a tagozat tiszteletére, megemlékeztünk egykori tanárainkról és kiállítás is nyílt a tiszteletükre.
A találkozó megszervezése nem volt kis feladat: 15 osztályt kellett összefogni, folyamatosan értesíteni. Köszönet illeti Vámos Ágnes igazgatónőt, Varga Margit, Ladányi Lívia, Vass Marianna tanárnőket, az összes osztályösszekötőt, akik továbbították a maguk osztályába az információkat. És persze mindazokat, akik bármilyen módon hozzájárultak a találkozósikeréhez, amelyről nekünk, vendégeknek nem is lehetett tudomásunk. Akik azért fáradoztak hónapokon keresztül, hogy szervezzenek nekünk egy ilyen napot, amit még a zord időjárás sem tudott teljesen megakadályozni.
Remélem a nap sikere motivál sokunkat abban, hogy tegyünk azért, hogy ez ne egyszeri alkalom legyen, hanem akár hagyomány. Ha nem is évente, de bízom benne, hogy találkozunk még.
Horváth Rita, a tagozat egykori diákja